A Szegedi Szabadtéri Játékok legutóbbi bemutató előadása tradicionális gyökereket idéz, − bár e kötődésre bizonyára kevesen gondolnak. A nevezetes Dóm előtti térnek ugyanis szakrális és világi kezdete egyaránt van.
A város elhíresült nyári nagyrendezvényének első, 1931. június 13-án megtartott előadása középkori eredetű tradíciókat elevenített fel. Műfaja misztériumjáték volt. A neves irodalomtudós, Voinovich Géza által elkövetett Magyar passiót a magyar színházművészet legjelentősebb személyiségeinek egyike, Hevesi Sándor állította a Dóm előtti színpadra, − a kor hivatalosságának egyetértő támogatását bíró nagy képzelőerővel.
A Biblia ágas-bogas történeteinek megannyi megjelenítése a középkor jellegzetes előadói/művészi megnyilatkozása. A 14. században önálló életre kelt színi játékforma Új testamentum-i „sztorikat” dolgozott fel/át, az írástudatlan, egyszeri nép számára. Elterjedésével nemcsak a megvetett vásári csepűrágók szórakoztatták immár vaskos történeteikkel a városok közönségét, de a „magasztosabb” témák is megjelentek a színen. Ez utóbbiak helyszínét egyházi hátszél lendítette a templomok főbejáratához. A vallási ünnepek emelkedettségét szolgáló itteni nagyrendezvény az áhítat és a hétköznapi örömök keveredését szolgálta – laza egyházi kontrollal. A közösségi terekre kerülvén, a szent történetek variációinak olykor több szimultán színpadkép is szemléletes hátteret adott. A színre állításon buzgólkodó alkalmi színészeket/rendezőket immár kevésbé kötötték az egyházi méltóságok követelte hitbéli szabályok. Fordulatos és szemléletes, olykor több napig is eltartó izgalmas előadások születtek, s gyakorta a nép kiválasztott egyszerű fiainak részvételével.
És örömére.
A misztériumjátékok zenés, táncos, énekes, ám laza szövegű előadások. A templomok elé ácsolt húsvéti, karácsonyi dobogók szereplői allegorikus figurák, magasztos szentek és a profán emberek. Az ismert bibliai történetek kötött cselekményét jópofa, úgymond szórakoztató betétek szakították meg. A csepűrágók népi figurái, ördögök, bolondok, jók és gonoszok zenés, táncos vidám játékának betétei a komolyabb tartalom befogadtatásáról is gondoskodtak. A szereplők magasztos, vagy balga vágyainak alakulása végül a szent áhítat és a vaskos népi humor népszerű drámai keveredésébe oldódott fel. Ezért is terjedt el századok alatt szerte Európában, s „alászállva” a falvakba, a köznépi, paraszti hagyományoknak is szerves része lett.
Ezek a vallási és profán színjátszási formák az inspirálói a Biblia modern, filmes átértelmezéseinek is. Pasolini Máté evangéliuma, Zeffirelli Názáreti Jézusa, Scorsese Krisztus utolsó megkísértése, vagy éppen a Jézus Krisztus szupersztár musicalje a nevesebbek közöttük. Hozzátéve: majd mindegyikük vitákat és ellenérzéseket is idézett fel.
A profán és a vallásos világnézeti megközelítések kibékíthetetlen ellentétei miatt.
Népi eredetű, magyar misztériumjáték is szép számmal akad. Legismertebb közöttük tán a 18. századi Csíksomlyói. És ezek sorát gyarapítja most a Debrecen városából a szegedi Dóm térre importált Mária produkció is, Vidnyánszky Attila rendezésében.
Az eredetileg a debreceni sportcsarnokban nagyszabású külsőségek között megrendezett musical úgy népi fogantatású, hogy szerzője, Szarka Tamás a népszerű Ghymes zenekar egyik alapítója. Történetének alapja székely ballada, amelyben Heródes király pribékjei elől menekülő várandós Mária befogadást kér egy kovácsmestertől, ám az elutasítja az oltalmkérőt.
E szép és szimbolikusnak tekinthető történet egy ballada számára elegendő lehet. Ám a hat főszereplős (Mária, József, Erzsébet, Gábriel arkangyal, Ego, Heródes), egész estét betöltő musical cselekményének kitöltéséhez kevésnek ígérkezett. Így aztán a szerző mindenféle pótlékot rakott Jézus születésének mítoszára anélkül, hogy az eredmény feszes drámai szövétneket eredményezett volna.
Laza epizódok sora lett így a szegedi előadás. A Dóm színpadán a szép hangú Mária (Újhelyi Kinga) mellett megjelenik többek között a Caligulát megszégyenítő gonoszságú zsidó király, Heródes (Olt Tamás). Vele érkezik vad diszkó bulija, változatos bűnökben való eszement fetrengése, − majd váratlanul előtörő vonzalma Mária és a tisztaság iránt. A folytatásban maga Lucifer, mint Ego (Mészáros Tibor) vállal hangsúlyos szerepet: nem túl furfangosan, de nagy eltökéltséggel igyekszik megakadályozni a gyermek Jézus világrajövetelét. József (Bakos-Kis Gábor) is sokat álldogál a nagyra növesztett, ferde színpadon jóságos, illetve harcias védelmet igyekezvén biztosítani a sokfelől fenyegetett szűznek. Akivel különben hosszas, moralizáló párbeszédek is elkövettetnek pl. abortuszának lehetőségeiről és kockázatairól.
A kevéske eseményt kínáló drámai cselekménysort ezért, szinte kötelező módon, katonahordák, züllött bandák, pokolbéli lények, macskanők és ártatlan kisdedek látványos tánckara igyekezett dúsítani, Gemza Péter koreográfiája alapján.
Olekszandr Bilozub monstre díszlettere nem igazán volt alkalmatos a szegedi dóm szakrális motívumainak hasznosítására. A terében többen is sok futkosással kényszerültek mondanivalójuk súlyozására, így befolyásolva Mária küldetését. Megjelenik az arkangyal (Rácz József) az égi üzenettel, Erzsébet (Pápai Erika) Mária megértő társaként, az üldözöttet elutasító szívtelen Kovács (Földes László Hobo) és egy rövid időre még maga a szerző, Szarka Attila is, hegedűjével. Ez utóbbi tán azért, hogy a gyermek születése alatt eljátszott betétszámban felmutassa azt az autentikusabb, népi zenei világot, amelyből szívesen hallgattunk volna többet is az est folyamán.
A Mária zenei világáról szólva ugyanis elmondható, az előadás különböző stílusú zenei univerzumok és alkalmi előadásmódok eklektikus keveredését kínálja. A Ghymes együttes hagyományos hangszereket és hangulatokat megszólaltató zeneiségét dübörgő gépi zenék szakítják meg. Ezek képezik az univerzális bibliai mondanivaló napjaink problémáira aktualizáló utalásainak megerősítését. A harsogó repp- és techno világ célzatos betétdalai viszont nem nagy sikerrel kovászolják egységes egésszé a produkciót.
Régi igazság ugyanis, nem az elhangzó színpadi okfejtések és moralizálások mégoly komoly szándéka készteti a közönséget elmélyülésre. Sokkal inkább valódi sorsok drámai szőttese, amelyben valódi jellemek szükségszerű összeütközései keltenek részvétet a nézőkben.
Pavlovits Miklós
