Közel egy évtizede már, hogy nyaranta kulturális fesztivált tartanak a szegedi Csillag börtönben. Az idei rendezvény a börtönlakók színjátszócsoportjának előadásával zárult – írtuk meg a Szeged24–en szerdán. Pár óra múlva már dühös telefonáló talált meg, és – mint mondta – azért engem akar számon kérni (bár a cikket nem én írtam), mert már a Csillagról szóló könyveimben „túlságos kiálltam a rabok jogai mellett”.
Kínzás és akasztás?
A beszélgetés során megpróbáltam kinyomozni, miből érzi úgy az úr, hogy olyan nagy gyilkosbarát lennék. Azt is kértem, talán olvassa el újra a Csillag – börtönkönyvet, vagy az Életfogytiglant, amelyben Arató László kollégámmal a címekből jól kiolvasható témákat jártuk körbe, és talán rájön: valami egészen mást sugall mind a két könyv. De nem, ő nem olvasott, hanem beszélt, fröcskölte rám a haragját, a kínzással egybekötött akasztás visszaállítását követelve, mert – és megint csak tőle idézek – „az köll az ilyen bandának, lógjon a kötélön, amíg csak szusz van benne”.
Mivel az említett beszélgetés sok mindenre alkalmas volt, csak észérvek ütköztetésére nem, úgy gondolom, nem árt most néhány megjegyzést tennem. Már csak azért sem, mert a bűncselekményekről, ítéletekről, börtönviszonyokról szóló internetes cikkek kommentárjait olvasva nap mint nap elborzadok, miféle gyűlölködés és szadizmus szakad fel egyesekből.
Fegyházban, halála napjáig
Kezdem talán azzal: a XXI. században élünk, jogállamban, törvények szabályozzák életünket, nem pedig a vérbosszú és az önbíráskodás a minta. Nagy szerencsénkre, teszem hozzá. És a jelenleg hatályos törvények értelmében hazánkban nincs halálbüntetés, amivel én személy szerint egyet is értek. Marad hát a börtön, vagy a legsúlyosabb bűnöket elkövetőkkel szemben a fegyház, ahol – és most figyeljenek a bosszúra szomjazók! – hazánk Alaptörvénye értelmében tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre is ítélhető egy gyilkos. Ez pedig nem mást jelent, mint azt, hogy soha nem szabadulhat a rácsok mögül. Annak tudatában kell élnie, hogy őt a Csillagból csak a halottszállító autó viszi majd el.
Kell ennél súlyosabb büntetés? Csak annyit kérek, mindenki gondolja át higgadt fejjel.
És persze ott raboskodnak a Mars tér 13-ban azok is, akik ítéletük szerint egyszer majd szabadulni fognak. Akik öt, tíz, netán húsz év múlva újra itt sétálnak közöttünk. Az ítéleteket túl enyhének, a börtönöket túl komfortosnak tartók vajon beszélgettek-e már velük egy véleményen lévőkkel arról, mi történne, ha vasgolyóval terhelt rabláncra fűzött, világtól, hírektől elzárt, börtönéveik alatt csakis a bosszúra gondoló, szellemileg leépült emberek lépnének ki a Csillag kapuján. Akiknél nem hogy a normális élet újrakezdésére nem számíthatnánk, de joggal tarthatnánk attól, hogy már az első napon valaki hátába döfik a kést.
A börtön nem emberraktár
„A börtön nem lehet csupán egy emberraktár, ahol csak arra vigyázunk, hogy a rabok meg ne szökjenek. Ha azt szeretnénk, hogy az innen szabadulók normálisan beilleszkedjenek a civil társadalomba, nevelni, oktatni kell az itt raboskodókat, és gondoskodni arról, hogy olyan kulturális eseményeken vehessenek részt, amely fejlődésüket, tanulásukat szolgálja.”
Ezeket a szavakat jó pár évvel ezelőtt jegyeztem fel a Csillag – börtönkönyv című, Arató László kollégámmal közösen írt kötetem anyagának összegyűjtésekor. Csapó József dandártábornok beszélt akkor a Csillag hétköznapjairól, és arról, hogy a Szegedi Fegyház és Börtönben egy olyan nyári fesztivált szeretnének rendezni, amely enyhíti az ország legkeményebb bűnözőit őrző fegyintézet szigorát. „Ez nem csak arra jó, hogy nevelési céljaink megvalósuljanak, hanem tompítja a felgyülemlett feszültségeket is” – mondta akkor az időközben elhunyt tábornok.
A terv valóra vált, és a Dankó Pista nevével fémjelzett börtönfesztivál dr. Kiszely Pál dandártábornok, intézetparancsnok irányítása alatt, immár országos példaként szolgál a büntetés-végrehajtásban. Évről évre neves előadókat hívnak meg a fesztivál idején, bemutatkozhatnak a börtön szakkörei, koncerteznek zenekarok, és színházba is invitálják a börtönlakókat. Természetesen ezeken a rendezvényeken csak azok vehetnek részt, akik jó magaviseletükkel ezt kiérdemlik.
És azt mondom: így van ez jól. Egyetértek mind Csapó tábornok, mind Kiszely tábornok minden szavával, mint ahogy azt a döntést is helyeslem, ami arra irányul, hogy a rabok dolgozzanak, legalább fogva tartásuk költségeinek egy részét próbálják megtermelni.
Ha pedig valaki úgy látja, mégiscsak bitó kell ide, meg örökös rablánc, sóval és kenyérrel, mert az aztán visszatartja a gonoszt a bűntől, annak elmondanék még valamit. Számos felmérés bizonyítja, hogy az USA azon államaiban, ahol van halálbüntetés, semmivel sem kevesebb a gyilkosok száma, mint ott, ahol nincs. Vagyis az államilag engedélyezett gyilkolás semmi másra nem jó, mint a bosszúszomj oltására. Van, akinek ez az egy indok is elég. Én meg nagyon remélem, sokkal többen vagyunk olyanok, akik úgy látják: az emberiség történetében nem csupán a technika, hanem az emberi gondolkodás is fejlődött, formálódott. És mégsem szeretnénk mondjuk karóba húzott emberek vonaglását nézni piactereinken, mint tették őseink a középkorban.
