„Mit fényképez az úr? Ezt a szemétdombot? Na, ezen aztán nincs mit fényképezni. Inkább le kellene túrni az egészet, aztán bevetni kukoricával. Akkor legalább nem köllene magyarázkodni egy idegen előtt, hogy ez Szeged, a hírös-neves Szeged városi stadionja…” – vakargatta a nyári melegben melléhez tapadt trikót egy öregúr a Felső-Tisza part azon szegletében, ahol a Tisza palota árnyéka vetődött egy rácsos kapura.
„Talán inkább egy új stadion kellene ide építeni, nem gondolja?” – léptem tovább, keresve egy olyan rést a kerítésen, ahol belátok magára a pályára is. „Talán…” – motyogta az öreg, mint aki maga sem hiszi, hogy ha ennyi évtized alatt nem sikerült rendbe tenni ezt a területet, majd éppen mostanság áldoz erre a valaki is.
Rozsdás láncon, rozsdás lakat
„Pedig tudja, micsoda meccsöket játszottak itt. Volt itt, nem is égysző húszezer néző, mög olyan tombolás, hogy majd lészakadt az ég. Na, csak fényképezzön…” – búcsúzott az öregúr. Majd körbenézett, mintha azt lesné, nem maradt-e itt a múltból legalább egyetlen tökmagárus, aki a finomra pirított-sózott rágcsálni valót kínálta egykor a bejárat előtt bebocsátásra váró szurkolóknak.
De miért is maradt volna? A főbejárat kapuján, rozsdásodó láncon lóg a lakat, az egykori pénztárépületet talán csak a vakolat tartja össze. Mint ahogy ugyanerre gondoltam, amikor a Tisza-palota melletti úton elértem egy olyan drótkerítésbe vágott nyílást, amin bejutottam a stadionba, és szembesülhettem a főlelátó épülettömbjével. Bár a 60-as években épült lelátó látványától is hanyatt esik az ember, a töltésre támaszkodó rész, hol egykor ezrek tomboltak, ha lehet, még lerongyoltabb.
Szeszgyár, fatelep, focipálya
Péter László Szeged utcanevei című könyvében pontosan beszámol a terület múltjáról. Eszerint a XIX. század közepén szeszgyár épült ide, s bár az 1893-ban megszűnt, az 1920-as évek végig szeszgyár telekként jelölték Szeged térképén a körtöltés melletti hektárokat. Ekkor a területet megosztották, egyik felén megkezdte működését Lippai Imre fűrésztelepe, a másikon pedig sportpálya létesült, amit hamarosan a Kolozsvárról áttelepült egyetem hasznosított.
1937-ben KEAC (Kolozsvári Egyetemi Atlétika Klub) pályára jött ide, aki focit akart nézni, majd 1941-ben „Levente gyakorló- és lőtér” lett belőle, ám a II. világháború után visszakapta a sport. Sőt mi több, úgy döntött az akkori város vezetése, hogy itt épít ki egy olyan stadiont, ami első osztályú mérkőzések lejátszására is alkalmas.
Aranycsapat verte a Haladást
A tervből valóság lett: 1951-ben készült el a város új büszkesége és 1951. április 5-én Szegedi Honvéd – Bp. Kinizsi (FTC!) mérkőzéssel avatták, ami végül 2:1-es hazai győzelemmel zárult. Ezt követően számos nagy derbit láthatott itt a közönség. 1955-ben például a magyar válogatott látogatott a Tisza partjára, és április 13-án a Szegedi Haladás – Magyarország mérkőzésre meg is telt a stadion. Bár a hazai csapat 2-0-ra kikapott, aligha távoztak csalódottan a szurkolók, hiszen számos, „aranycsapatos” világklasszissal (Buzánszky, Lóránt, Lantos, Bozsik, Kocsis, Hidegkúti, Puskás Öcsi) találkozhatott.
Ahogy a szegedi csapatok neve változott, úgy írták át a stadion nevét is. Így lett belőle SZEAC (Szegedi Egyetemi Atlétika Club), meg SZEOL (Szegedi Egyetemi és Olajipari Sport Klub) pálya. De nevezhették bárhogy is: a területen a 60-as, 70-es, 80-as években rendkívül pezsgő élet zajlott, ugyanis a labdarúgók mellett atléták, de még salakmotorosok is edzettek itt délutánonként.
VIP-szék reped, pad törik
És ezzel vége is. Néhány széket ugyan szereltek még föl a lelátóra „VIP páholy” gyanánt a töredezett padok mellé, sőt a lelátó tetején álló bádogbodegát is kinevezték sajtópáholynak, amikor utoljára NB I-es csapata volt Szegednek. De a foltozott rész arca is olyan csúf ma már, hogy csak egy buldózerrel operáló plasztikai sebész tudná stadion kinézetűre átszabni. Azt pedig hogy mikor változik a helyzet, nem tudni.
