2010. szeptember 16. A Washingtonban élő Valerie barátja mellett fekszik az ágyban. Egyszer csak észrevesz valamit. Egy olyan dolgot, amivel a nők 12 százaléka szembesül élete során: egy apró csomót a mellében. Valerie nem esik pánikba. Még csak 36 éves, egészségesen táplálkozik, hetente legalább 150 kilométert biciklizik, négy hónappal korábbi mammográfiai vizsgálata negatív lett.
Aztán bumm. Érkezik a hidegzuhany. Az ultrahangos teszten kiderül, Valerie-nek invazív duktális karcinómája van. Agresszív mellrák.
A következő napok vizsgálatai Valerie számára összemosódnak. Vérvétel, csontizotóp vizsgálat, pozitron emissziós tomográfia és egy rakás olyan teszt, melyekről egy átlagos, egészséges, nem az egészségügyben dolgozó ember még csak nem is hallott. Egész héten aggódó rokonok hívogatják, Valerie pedig szembesül a ténnyel: lehet, hogy nemsokára meghal, vagy legyőzi a rákot, de akkor is egy emlők nélküli élet vár rá, egy olyan élet, amiben soha nem lehet majd gyereke.
Valerie ekkor úgy dönt, webnaplót ír betegségéről, küzdelméről. Szeretné, ha távollévő családtagjai is tudnának hogylétéről. Arra is számít, hogy az internet segítségével összeismerkedik majd olyanokkal, akik hasonló betegségben szenvednek.
A következő hónapokban Valerie szorgosan vezeti CatsNotCancer című blogját. Őszintén ír mindennapi dolgairól. Például arról, hogyan nevezte el melleit és a rákos nyirokcsomót, hogyan celebrált vikingtemetést emlőinek, és miért borotválta le hosszú vörös haját ahelyett, hogy végignézte volna, ahogy kihullik.
Sajnos azonban Valerie webnaplója nem csupán az együttérzőket vonzza. Ott van például Beth. „Egy hasonszőrű blogger, aki úgy mutatkozott be, mint limfómás beteg” – mondja Valerie. „Én akkor épp a negyedik kemoterápiámon voltam túl, szörnyen éreztem magam, semmi energiám nem volt. Óriási teljesítmény volt aznap bármit írnom.”
Fáradtsága ellenére Valerie fogadja Beth barátságát és elkezdenek írogatni egymásnak. Mint kiderül, Beth egy 19 éves wisconsini lány, aki fényképein ugyan egészségesnek néz ki, blogjában arról ír, hogy küzd nap, mint nap daganatos betegségével, miközben egyetemre is kell járnia.
Egyik nap Valerie kap egy netes üzenetet Bethtől, miszerint: „Lehet valaki terhes a kemoterápia alatt?”
Valerie nagyon meglepődik, aggódni kezd. Azonnal megadja telefonszámát, személyes emailcímét Bethnek, aki rögtön fel is hívta. Azt mondja, nagybátyja megerőszakolta őt és hatéves unokahúgát. A winconsini lány hangja nagyon fiatalos és félénk, illetve furcsa, de „teljesen hétköznapian számolt be erről az egészről” – mondja Valerie.
A mellrákos nő gyanút fog, főleg miután Beth „figyelmetlenségnek” nevezi az erőszakot. Valerie megmutatja Beth blogját saját orvosának, aki közli: kizárt, hogy valaki két iskolai óra között kiugrik egy gyors vérátömlesztésre. Pedig Beth például erről is írt. Az onkológus szerint ráadásul az sem elképzelhető, hogy egy limfómás betegnek marad energiája arra, hogy nappali tagozatos egyetemi hallgató legyen.
Valerie innentől fogva nem válaszol Beth leveleire, mert úgy gondolja, a winconsini lány csak kitalálta betegségét. Bethet mindez nem zavarja, továbbra is rendszeresen írogat a nőnek. Aztán, amikor már a sokadik emailjére, üzenetére, hívására sem érkezik válasz, Valerie kap egy levelet, elvileg a lány hatéves unokahúgától, miszerint Bethet kórházba vitték. A gyerek ezt írja: „Mi van, ha meghal, és ha újra vér ömlik majd a szájából, és miért történik mindez. Ha nem jön haza, teljesen egyedül maradok és sírni fogok :(((((( Nagyon félek, hogy mi lesz vele és velem :(((„
A levél ugyan sokkoló, de Valerie-nek feltűnik valami: Beth, aki ugyebár elvileg a kórházban haldoklik, úgy blogol tovább, mint a kisangyal. Átverést sejtve a mellrákos nő nem válaszol a levélre. Másnap újabb email jön, most már Bethtől, miszerint: „Megbántottalak valamivel? Ha igen, ne haragudj.”
Bethről később kiderül, Münchausen-szindrómában szenved. Annak is az úgynevezett internetes verziójában.
A fenti történet az amerikai The Stranger magazinban jelent meg.
Báróból betegség
A Münchausen-szindróma egy régóta ismert betegség. Münchausen báróról kapta a nevét, arról a mesehősről, aki olyan élethűen tudott bármiről hazudni, hogy mindenkit megtévesztett maga körül.
Az ebben a szindrómában szenvedők tudatosan szimulálnak valamilyen fizikai rendellenességet. Betegségeket gyártanak maguknak és kórházról kórházra járnak kezelésért. Sokan még kés alá is fekszenek, csak, hogy figyelmet kapjanak. Nem hipochonderek, ők ugyanis tudják magukról, hogy nem betegek, csak szeretnének azzá válni.
A Münchausen betegség virtuális verziója jóval elterjedtebb, mint a való világbeli. Bár a szakértők még csak arról vitáznak, hogy az internetfüggőség egy diagnosztizálható pszichés betegség-e, az internetes Münchausen-szindróma egyelőre nincs a pszichiáteri górcső alatt.
Annyit tudni róla, hogy a normál münchausenekkel szemben ők nem a kórházakban vagy az orvosoknál, hanem az online világban, elsősorban a Valerie-éhez hasonló tematikus, akár halálos betegségekkel összefüggő oldalakon keresik a látogatók figyelmét. Általában valódi betegnek adják ki magukat, és mivel tapasztalataikat csak a virtuális világból szedik, sokan áldozatukká válhatnak. Főleg az veszélyes, mikor egy valóban elkeseredett igazi beteg bedől egy „tuti” és reményt adó, ám kitalált gyógykezelés hírének.
Sosincs vége
Valerie egyébként most már jobban van. Lassan megerősödik. Vörös haja is kezd visszanőni. A kemoterápia egyik mellékhatásaként ugyan folyamatosan emlékeztetnie kell magát arra, hogy egyen – az agya ugyanis erre már nem képes –, mégsem panaszkodik. Nemsokára újra biciklire ülhet. Azzal viccelődik, hogy mivel mindkét mellét eltávolították, legalább kevesebb terhet kell majd cipelnie kerékpározás közben.
Bár élete végéig onkológushoz kell majd járnia, internetes naplóját befejezte. „Azt hiszed, ha elkezdik a kezelést, egyszer majd vége lesz. De ha rákos vagy, akkor sosincs vége. Végigkíséri egész életedet. Nem tudom kontrollálni, a Beth-hez hasonlókat azonban igen.”
Valerie CatsNotCancer című blogján jelenleg egyetlen bejegyzés van: „Kérlek… MENJ EL.”
Semmi több.
