Mielőtt antiszociális, embergyűlölő, magányos farkasnak gondolna bárki is, jelentem nagyot téved. Ám miért is vágyik kiszámíthatatlan, megoldatlan helyzetek sokaságára egy zárkózott, félrehúzodó ember?! Vitathatatlan, hogy nem mindenki képes rá! 
Hogy nemzetfüggő vagy csupán emberfüggő lenne a magányos kalandvágy, azt ki-ki döntse el maga, de utam során nem egy fiúval és lánnyal találkoztam a világ minden tájáról, aki ugyancsak egyedül rótta az utakat. (Eddig csak Magyarországon éreztem “Ez a lány tuti őrült!” típusú gondolatokat az élményeim ecsetelésekor.)
“Vágjunk neki a világnak, lesz, ami lesz!”
Szabad lesz azért rögtön megjegyeznem, hogy az egyedül való utazás egyik nagyon fontos előfeltétele a “vágjunk neki a világnak, lesz, ami lesz!” életérzés! A tapasztalat mondatja velem: ha valaki ráérez az ilyen típusú utak ízére, akkor már sohasem szabadul tőle, és utálattal gondol az utazási irodák által jó előre leszervezett, “zötykölődjünk honfitársainkkal negyven fokban” című “luxus” utakra.
Miből is áll egy ilyen magányos felfedező útra való felkészülés? Nos, lássuk csak sorjában: Egy szolid méretű hátizsák (néhány strapa- és koszbíró pólóval, sorttal megpakolva), egy-két nagyon kényelmes lábbeli, egy “színesen adminisztrált” nemzetközi oltási bizonyítvány, egy útlevél, és a “hátizsákosok bibliája”: a cél ország éppen aktuális Lonely Planet kiadványa. Elmaradhatatlan úti kellékek még a jó kedv, a vállalkozó szellem, a kaland- és adrenalin-éhség. Mert jelentem, egy ilyen úton ezekből nincs hiány!!!
Az izgalom, hogy nem tudod merre jársz, hol hajtod álomra a fejed, mit eszel, mit látsz, és tapasztalsz. Megannyi sejtelmes érzés, kérdés, ami az út során az ember fejében kavarog… De talán éppen ettől érdekes, ettől izgalmas és kalandos az utazás. Sohasem tudhatod, hogy a következő percben kivel találkozol, és milyen fantasztikus élményekkel gazdagodsz?!
Egy ilyen úton a kalandor igazán SZABADNAK érezheti magát, hiszen arra megy, amerre akar, annyi időt tölt a számára kedves helyen amennyit, csak akar, és senki nem ordít rá a turistabuszon, mert 5 percet vagy éppen 5 napot késett a tervezetthez képest! Nem kell szigorú programhoz ragaszkodnia, ha esik, ha fúj, nem kell főszezonba turistatársak ezreit taposnia, és nem kell az oly népszerű utazási irodákat gazdagítania az olykor nem is kevés jutalékkal. S hogy mindezért mégis mit kell tenni/tudni? Legalább egy idegen nyelvet illik beszélni (mint az állásinterjúk ezreiben itt is az angol jelenti az igazi előnyt), és lelkes vállalkozónkban egy jó adag szervezőhajlamnak is megvan a helye.
Vonzerő az “útitárs” személye is
Jelentős vonzerőként említeném az “útitársat” is. Mivel nincs, sohasem lehet megunni! Ugye mindenkinek ismerős az eset, amikor rendíthetetlen barátságok mennek tönkre akár már a második-harmadik hét végére, mert “megint ezt.. és nem azt csinálta és erre akart menni, nem arra, de különben is..”
Bármily meglepő, itt nemhogy tönkre nem mennek a rendíthetetlen barátságok, hanem éppen hogy az út során születnek. a világ minden tájáról. Sőt, előfordul az életre szóló is! Az említett 3 hónapos utamon őszintén és büszkén jelenthetem, hogy sohasem voltam egyedül. Na jó, csak ritkán, de akkor jól esett!
A kalandos vállalkozás utáni büszkeség és a millió fotó mind-mind arról árulkodik, hogy valami nagyon egészséges “őrültségen” jutott túl az utazó, és talán hihetetlen, de az út során úgy feltöltődik az ember, hogy képes az év hátralévő 11 hónapjában szó nélkül gürizni, készülve a következő “földrész-hódításra”. Újra és újra erőt adnak a megélt kalandok, a kedves törzsi népekkel töltött lakomák és élmények, a szervezetlen “magányos” út izgalmai.
Persze nem kell rögtön Ausztráliába “durr-bele-bumm” kalandra repülni, elég elindulni a szomszéd faluba/városba, nyitott szemmel járni-kelni az utcán és eltölteni így legalább 4-5 napot! A hatás nem marad el! Próbálják ki!
Sok szerencsét!
