Vajon valóban amerikaiak százezrei állnak majd sorban a mozipénztárak előtt, hogy megnézhessenek egy olyan filmet, amelynek a főszerepében egy kopaszodó középkorú olasz fickó látható rövidnadrágban és bizarr fejfedőben? A Miramax Film és a McDonald’s mindenesetre azt reméli, hogy igen. A hollywoodi stúdió és a világméretű gyorsétterem-lánc komoly összegeket tettek föl arra, hogy a Pinokkió kasszasiker lesz. Reményeik szerint erre garancia, hogy a klasszikus olasz mese legújabb feldolgozásának címszerepét a „toszkán nevettető”, Roberto Benigni játsza. A film Olaszországban bevételi rekordot döntött, október 11-i bemutatója óta nem kevesebb mint 24 millió dollárt hozott a konyhára. „Ez a mozi történelmet csinál” – lelkesedik Andrea Lazzarin, a Pinokkiót Olaszországban forgalmazó Medusa Film igazgatója.
Roberto Benigni. Rajongói máris biztosra veszik: kedvencük ismét besöpri az Oscart.
Ám vajon az Atlanti-óceán túlpartján is tarol-e a majd Pinokkió? A legmodernebb színtechnikával két év alatt leforgatott Benigni-opusz – a filmnek nemcsak a főszereplője, hanem a rendezője is ő – 45 millió dollárból készült el, így ez minden idők legdrágább olasz mozija. Igaz, mindez aprópénz ahhoz a 100 millió dollárhoz képest, amit a Warner Bros, a Harry Potter és a titkok kamrája, azaz a sorozat második részének megfilmesítésére áldozott, miként ahhoz az ezzel szinte megegyező összeghez képest is, amibe a Disney-nek került legújabb animációs vállalkozása, a Kincses bolygó (Treasure Planet) – márpedig mindkét film a Pinokkió karácsony napjára tervezett premierje előtti hetekben startol.
AMERIKAI HÁTTÉR. Benigninek tehát a szakma nagymenőivel kell megmérkőznie. A Miramax Rick Sands igazgató szavai szerint „megelőlegezte a bizalmat”, amikor 25 millió dollárt fizetett előre a Pinokkió amerikai vetítési jogaiért, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna a forgatókönyvre. Mi több, a stratégiáját sem úgy építi, hogy a film pusztán a művészmozik slágere legyen, mint annak idején a Neruda postása (Il Postino). Ellenkezőleg, a stúdió 2 ezer amerikai filmszínházban tűzeti műsorra a Pinokkiót, és több millió dolláros marketing-megállapodásokat kötött a FAO Schwarz játékáruház-birodalommal és a McDonald’s-szal – az utóbbi egyebek között a Happy Meal menük mellé adja majd a gyerekeknek a film szereplőinek játékfiguráit. „Olyan hátteret biztosítunk a filmnek, amilyet csak egy ilyen, közönségsikerre számot tartó mozi megérdemel” – magyarázza a felhajtást Sands.
Senki sem kockáztatott azonban annyit a filmmel, mint Benigni, akinek saját produkciós cége, a Melampo állta a forgatás költségeit. Arról nem beszélve, hogy színészi és rendezői reputációját is kockára tette. Az 50 éves olasz komédiás rajongói máris biztosra veszik: kedvencük ismét besöpri az Oscart (emlékezetes, hogy az általa jegyzett Az élet szép 1999-ben három díjat is elnyert és 229 millió dollárt hozott a forgalmazóknak).
NAGY REMÉNYSÉG. Amennyiben a Pinokkió befut, a sikere az egész olasz filmiparba új életet lehelhet. Abba a filmiparba, amely a hatvanas évek – azaz a szívdöglesztő Marcello Mastroianni és a perzselően erotikus Monica Vitti fénykora – óta nem képes kilábalni a hullámvölgyből. Az olasz filmeknek manapság még odahaza is meg kell küzdeniük a látványosabb és jóval nagyobb költségvetéssel készülő hollywoodi mozikkal: a 10 legnagyobb bevételt hozó film közül ma már Olaszországban is évről évre rendre csupán egy a hazai alkotás. A Melampo ezek után merész marketingkampányba kezdett, hogy az olasz nézőket becsábítsa a filmszínházakba. A nagy amerikai stúdióknak is becsületére váló kampány részként az olasz Grupo Giunti kiadó például 14 különböző könyvet dobott piacra a Carlo Collodi megálmodta fabáburól. A Silvio Berlusconi kormányfő tulajdonában lévő Medusa filmforgalmazó cég 2 millió dollárt áldozott a Pinokkió reklámjára. Ez az összeg önmagában is nagyobb, mint a legtöbb olasz film teljes költségvetése. „Ez az első igazi olasz mozikasszasiker” – értékeli a helyzetet Giovan Profita, a római kulturális örökség minisztériumának filmekért felelős főigazgatója.
LENDÜLET. Benigni és amerikai partnerei hasonló lendülettel láttak neki az egyesült államokbeli közönség „megdolgozásának” – rendkívüli műgonddal válogatták ki még azokat az amerikai színészeket is, akik az angol nyelvű változathoz a hangjukat kölcsönözték. Ennek ellenére fennáll a veszély, hogy a Pinokkiót a legjobb szinkron sem lopja be a tengerentúli nézők szívébe. Azoknak az amerikaiaknak ugyanis, akik Walt Disney 1940-ben készült klasszikusán nőttek fel, könynyen csalódás lehet Benigni Pinokkiója, amely sokkal közelebb áll az eredeti műhöz, és éppen ezért sokkal keserűbb is, mint a Disney-adaptáció.
Ennek ellenére ma aligha tudná bárki is csillapítani az olaszok bizakodását. Meg vannak győződve arról, hogy rohammal beveszik a filmipar fellegvárát. „A Pinokkió a globális piacra született, ahogyan a forgalmazási stratégia is ennek jegyében fogant” – húzza alá Profita. Benigni alkotása követendő mintává válhat az olasz filmek következő „nemzedéke” számára: Profita hivatala, amely hitelek formájában évente 100 millió dollárt oszt szét filmek elkészítésére, azokat a műveket részesíti előnyben, amelyek szélesebb közönséghez szólnak – elsősorban azokat, amelyek képesek áthidalni a nyelvi és kulturális szakadékokat, és így olyan tehetős filmforgalmazók támogatására tarthatnak számot, mint a Miramax. Márpedig az utóbbi részéről Sands nem kertel: „Nincs szükségünk filmekre holmi dél-olasz gazda életéről.” Viszont ha egy fabábu kopogtat az ajtón, amelyiknek folyton tovább nő az orra – az igen, az már kaszszasiker.
