Míg a nyolcvanas években főleg rövid távú pénzügyi megfontolások álltak a fúziók háttérében, addig a kilencvenes évek fúziós hullámában egyértelműen a stratégiai összeolvadások játsszák a főszerepet. Az M&A (mergers and acquisitions) tevékenységet tehát már nem a rövid távú átstrukturálásból eredő profitlehetőség, hanem a hosszú távú vállalati elképzelésekben megjelenő piaci terjeszkedés mozgatja. Elveszettnek számít az a cég, amely a mai globalizált piacot statikusnak fogja fel. Kutatások szerint jelenleg három fő motívum húzódik meg a felvásárlások hátterében: védeni, erősíteni vagy bővíteni a piaci pozíciót. “Ha én nem vásárolok fel egy vállalatot, akkor a versenytársam teszi meg, vagy esetleg én magam válok célponttá” – írja le a cégek gondolkodását Antal-Mokos Zoltán, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem oktatója.
A fúziók értéke minden eddiginél magasabbra szökkent: Európában például a tranzakciók összértéke 1995 óta közel megötszöröződött (lásd a grafikont). Az élelmiszer-, illetve a dohányiparban tevékenykedő két cég, a KKR és az RJR Nabisco 1989-es fúziójának értéke például akkor kiemelkedően nagy volt, 25 milliárd dollárt tett ki, a múlt év tíz legnagyobb ügyletébe azonban ezzel már nem férnének be, ahhoz 1999-ben már 40 milliárd dollárt meghaladó ügylet kellett.
De miért ér két cég együtt többet, mint külön-külön? Erre az alapvető kérdésre rengeteg elmélet próbál meg választ találni. A nyolcvanas években uralkodó gazdasági megfontolások – adómegtakarítási szempontok, fölös pénzeszközök felhasználása, alulértékelt cégek megvétele – ma is szerepet játszanak a döntésekben, a legfontosabbak azonban immár nem ezek.
A kilencvenes évek kulcskifejezése a szinergia. Szakértők az erőforrások közös használatát és a méretgazdaságossági megfontolásokat említik. Két cég összeolvadásánál ugyanis sok részleg feleslegessé válik, előnyök fakadnak például az adminisztratív osztályok egyesítéséből. Elképzelhető, hogy a felvásárolt vállalat rossz teljesítményéért a korábbi vezetés okolható, így az új, közös menedzsment már szinte azonnal hozza az eredményeket. A méretgazdaságosság kiaknázására irányuló fúziókra a legfrissebb példát a bankszektor szolgáltatja: a francia BNP a nyár végén – a Paribas-val és a SocGennel tervezett, jóllehet meghiúsult megafúziós tervétől – 600 millió eurós költségcsökkentést remélt. Abban az esetben, amikor a két cég olyan potenciálokkal rendelkezik (kutatás-fejlesztési bázis, know-how), amelyekre a másiknak is szüksége van, érdemes ezeket az úgynevezett komplementer erőforrásokat összevonni, így funkcionális szinergia hatás keletkezhet.
Mindezek következtében csökkenhetnek a termelési költségek, ami a hatékonyság növekedését és a piaci terjeszkedést vonhatja maga után. Érdemes megemlíteni még a megerősödő alkupozíció jelentőségét is: az élelmiszer-ipari kiskereskedelemben az összeolvadások hátterében például éppen ez áll. A nagyobb méret ugyanis jobb tárgyalási pozíciót eredményez a beszállítókkal szemben, így a szerződések a vevő számára kedvezőbb feltételekkel köttethetnek meg.
Az elmélet által alátámasztható előnyöket a gyakorlat nem mindig igazolja. Egy nemrégiben kiadott KPMG-elemzés alapján a felvásárló vállalatok nagy része rosszul járt az üzlettel, mert részvényeik árfolyama a tranzakciót követően csökkent. Erre szolgáltatnak példát a gyógyszeripari összeolvadások. Ugyanez azonban nem mondható el magukról a felvásárolt cégekről, azok tulajdonosai rendszerint jól jártak, részvényeikért szép summát kaptak. Elemzők felhívják a figyelmet arra, hogy ezeket a felvásárlásokat nem szabad ilyen rövid távon értékelni, hiszen a hosszabb távú stratégiai döntések beéréséhez megfelelő időnek kell eltelnie. A dollármilliárdokat befektető beruházók azonban türelmetlenek. A DaimlerCrysler esetében például háromnegyed évet adtak, hogy a szinergiahatások a vállalati eredményekben is megmutatkozzanak.
