Úgy tűnik, hogy az Orbán-kormány gazdaságpolitikai tevékenységének legkövetkezetesebb eleme a kötelező kamarai tagság megszüntetése irányában tett lépéssorozat. A Fidesz vezette koalíció ezen törekvésével egyet lehet érteni, mint ahogy létjogosultsága van annak az álláspontnak is, hogy a kötelező kamarai tagságra szükség lenne. Elvi síkon ugyanis mindkét véleményt nyomós érvekkel lehet alátámasztani.
A vita azonban gyakorlati síkon mozog, így megítélésem szerint vajmi kevés a jelentősége annak, hogy melyik modellnek van több követője szerte a világban. A kulcskérdésre, nevezetesen, hogy Magyarországon szükség van-e ilyen szervezetre, máshogyan kell a választ keresni.
Bihall Tamás, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke a lapuknak adott interjúban (Lebegtetett állapotban, Figyelő, 1999/31. szám) azt állítja, hogy a “kormányoknak nem szívügye a kamara”. Az alelnök úr pár sorral lejjebb pedig elismeri, hogy a tagok elégedetlenek velük. Ennek ellenére szerinte “a magyar kamarai rendszer sokat nyújt vállalatainak.” Hogy mit, azt sajnos Bihall Tamás nem tudta az interjúban kellő hitelességgel prezentálni. Mint ahogy arra sem adott útmutatást, miként tevékenykedik majd a kamara a kötelező tagság megszűnése után, amit Bihall szerint már “elfogadott” a kamara. A vállalkozások a pénzükért minimum azt várnák el a kamarától – ha már a közelebbről meg nem nevezett szolgáltatásokat, amelyek nincsenek testre szabva, nem veszik igénybe -, hogy legyen harcos. Ezzel szemben még ebben a szervezet működése szempontjából létfontosságú kérdésben is kerüli a konfrontálódást az intézmény.
Az interjúban többször kitér a finanszírozásra az alelnök, ami szerinte a legkritikusabb pont. Szabadjon megjegyeznem, hogy a gazdasági életben mindig ez a legkritikusabb pont. A jelenlegi forma a befizetőknek nem tetszik, a költségvetési támogatásos megoldás pedig igazságtalan, mert olyan adóforintokat költ majd e célra az állam, amelyeket nem kizárólag a vállalkozói szféra fizetett be. Emellett problematikusnak látom ez utóbbi módszert azért is, mert így az állam érdekei lesznek a kamara számára meghatározóak, hiszen jól tudjuk: aki fizet, az rendeli a zenét.
A megoldás az ütőképes kamara lenne, ahol szinte mindegy, ki fizeti a működéshez szükséges forintokat. Ám ezt a szervezetnek önmagának kell elérnie és erre nem sok esélyt látni.
Nagy Károly
Budapest
