Amikor 1994-ben, frissen választott képviselőként lemondott mandátumáról, akkor ezt egyebek mellett – négyszemközt – azzal indokolta, hogy nem kíván a Békesi László által képviselt gazdaságpolitikai irányvonallal szembehelyezkedni, ami pedig egy ellenzéki képviselőtől elvárható lett volna. Nem tart-e attól, hogy pénzügyminiszterként hasonló szerepet játszana el, mint akkoriban Békesi? Abban az értelemben, hogy az általa képviselt gazdaságpolitika sem volt köszönő viszonyban azzal, amit a párt többi vezetője a kampányban hirdetett.
– Bizonyos mértékig jogos a párhuzam az 1994-es kampánnyal. Akkor Horn mást ígért, mint amit ugyanakkor Békesi az üzleti körök felé képviselt. Ez a kettősség akkoriban senkit nem zavart. Békesinek azért nem sikerült megvalósítania, amit akart, mert személyesen is nagyon rossz volt a viszonyuk Hornnal. És én ebben látom az alapvető különbséget. Nekünk Orbánnal, Chikánnal hármunknak kellene a kormányon belül egyezségre jutnunk a legalapvetőbb gazdasági kérdésekben. Köztünk pedig sem feszültség, sem rivalizálás nincs. Éppen ellenkezőleg: évek óta kifejezetten jó személyes kapcsolat fűz bennünket egymáshoz.
Tisztában vannak-e a Fidesz-MPP vezető politikusai azzal, hogy gazdasági vonatkozású ígéreteik legnagyobb hányada – legalábbis rövid távon – teljesíthetetlen?
– Azzal, hogy ez rövid távon így van, tisztában vannak. Az 1990-es és az 1994-es kampány tanulsága az volt, hogy a polgárok elé egy víziót kell tárni. Ugyanakkor a választási győzelem után szembe kell nézni a realitásokkal, és valamilyen módon ütemezni kell mindazt, amit meg akarnak valósítani. Részemről a pénzügyminiszteri poszt elfogadásának egyik feltétele az volt, hogy össze kell mérni az ígéreteket a költségvetés teherbíró képességével.
Lehet-e arra számítani, hogy ismételten egy alternatív gazdaságpolitikai műhely jön létre, amely a fiskális és a monetáris szigor ellenében lép fel?
– Tudomásom szerint nem. Az elképzelések szerint a Pénzügyminisztérium fogja a pénzügy-politikai tervezést végezni, természetesen a Magyar Nemzeti Bankkal egyeztetve. A gazdasági minisztériumnak fejlesztési stratégiát kell kialakítania, hogy az elköltött pénz jobban hasznosuljon. A feladatokban persze lehetnek bizonyos átfedések, ami vitákra vezethet. Semmiképpen nincs azonban szó arról, hogy alternatív centrumok markánsan különböző felfogást képviselnének.
Matolcsy György nem jut kormányzati szerephez?
– Tudtommal nem. Lehet, hogy tanácsadóként jelen lesz és elmondja majd a véleményét, de formális szerepről én nem tudok.
Az utóbbi két évben tulajdonképpen nem is volt annyira szigorú a fiskális politika. Meglehet, nem az okoz majd fejfájást, hogy miként érjék el a 7 százalékos növekedést, hanem sokkal inkább az: hogyan lehet lefaragni a 7 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányt, ami pedig könnyen kialakulhat az év végére. Ön mekkora deficitet tart elfogadhatónak?
– A 7 százalékos hiány rémképét nem célszerű a falra festeni. A deficit valószínűleg nem lépi át a GDP 5 százalékát; már csak azért sem, mert maga a GDP is jobban fog nőni, mint az az előzetes tervekben szerepelt. Azt gondolom, hogy az államháztartás konszolidált hiánya a következő években sem nőhet 5 százalék fölé. Sőt, inkább csökkenő trendet kell kitűzni. A cél az, hogy néhány év alatt e mutató közelítse meg a Gazdasági és Pénzügyi Unió által megkövetelt szintet.
Reálisnak tartja, hogy Magyarország az európai uniós belépést követően néhány éven belül csatlakozzon az euró-övezethez?
– Tekintettel arra, hogy maga az integráció 2004 előtt aligha valósul meg, elképzelhetőnek tartom, hogy 2005 tájékán már euróval lehessen fizetni hazánkban is.
Hogyan kívánják csökkenteni az államháztartás hiányát?
– Nagyon sok szám forog közkézen. Először meg kell ismernünk a pontos adatokat, fel kell mérnünk a valós mozgásterünket. Számomra azonban tervként csakis olyan végső szám fogadható el, amely a már említett csökkenő trendbe illeszkedik.
Mely adónem és járulék esetében lát módot már 1999-ben a mértékek lefaragására?
– A bérjárulékokban mindenképpen szükséges és célszerű egy néhány százalékpontos mérséklés. Ezzel egyben azt is lehetne tesztelni, hogy egy efféle lépés valóban serkentőleg hat-e a foglalkoztatottságra. Mert ha igen, akkor a további járulékcsökkentésnek a 2000-től esedékes átfogó adóreform alapvető elemévé kell válnia. Sokat kockáztatni azonban nem szabad; a fiskális egyensúly felborulása túl nagy ár lenne.
Egyéb adófajtáknál várható-e csökkentés?
– Az első évben nem hiszem.
Bevezetnek-e valamiféle családi típusú adózást?
– Többféle megoldás mérlegelhető. Ha nem túlságosan nagy a bevételkiesés, akkor el tudom képzelni.
Lehetségesnek tartja-e, hogy feltámasszák azt a rendszert, amelyben a lakásépítés után vissza lehetett igényelni az általános forgalmi adót?
– A lakásállomány a nemzeti vagyon része. Saját lakásáért minden polgár erejét megfeszítve hajlandó áldozatokat vállalni, ami makroszinten beruházás-élénkülésként jelentkezik. Célszerű tehát átgondolni, hogy miként lehet a lakásépítést áfa-visszaigénylési lehetőséggel ösztönözni anélkül, hogy a visszaéléseknek teret adnánk. Ha van ilyen megoldás, akkor bevezetése mindenképpen indokoltnak tetszik.
Van-e elképzelése arról, hogy milyen jogi lépéssorozat alapján tudják felszámolni a tb-önkormányzatokat?
– Ezt a kormánykoalíció saját hatáskörében meg tudja oldani. A lényeg, hogy ezt a nem igazán legitim testületet felváltsuk egy olyan ellenőrző szervezettel, amely érti is, hogy mi történik a társadalombiztosítás gazdálkodásában, s egyúttal fel tudja mérni, nem célszerűbb-e adó formájában beszedni a jelenlegi tb-járulékot. Ezzel a fizetési fegyelem és a járulékbehajtás szigorodna, ami anélkül alapozhatná meg a járulékok csökkentését, hogy a bevételek visszaesnének.
Van egy hasonlóan kétes legitimitású testület: az Érdekegyeztető Tanács. Ennek milyen szerepet szánna?
– Lehet, hogy érdemes átgondolni e testület összetételét, mert vannak komoly erőt képviselő szervezetek, amelyek nincsenek képviselve, miközben egyes tagokról nem lehet pontosan tudni, hogy az éppen ott ülőkön kívül valójában kit is képviselnek. Az érdekegyeztetést azonban mindenképpen fenn kell tartani. Lehet persze, hogy egy ilyen intézmény nem közvetlenül a következő évi költségvetés előkészítésében jutna szerephez, hanem esetleg egy hosszabb távra szóló, átfogóbb társadalmi-gazdasági megállapodás tető alá hozásában. Ennek kettős célja lehetne: az infláció ütemének jelenleginél gyorsabb mérséklése, illetve a munkaerőpiac rugalmasabbá tétele. Utóbbi a munkahelyteremtés alapfeltétele.
Van-e valamilyen konkrét elképzelése az infláció csökkentésére?
– Azt gondolom, hogy az évek óta folytatott fiskális és monetáris politika átlagosan évi 3 százalékos inflációcsökkentést tesz lehetővé. A kérdés az, hogy érdemes és lehetséges-e ennél nagyobb arányú mérséklést végrehajtani. Szerintem 1999-re ennek nincsenek meg a feltételei. Ahhoz ugyanis szükség van egy csomagra, amelynek része a hatósági áraknál a visszamenőleges tarifakorrekció helyett az előre tekintő indexálásra való áttérés; szükség van továbbá a nominálbérek emelkedésének visszafogására is. Ennek a csomagnak része lehet az árfolyam-politika áttekintése, amelyhez kapcsolódhat egy fiskális korrekció. Szerencsés igazán az volna, ha a munkaerőpiac rugalmassá tételén keresztül azt is el lehetne érni, hogy az egész gazdaság teljesítménye is nőhessen.
Milyen viszony fűzi Önt a monetáris irányításért felelős jegybankelnökhöz?
– Egyetemistaként gyakorta jártam a Pénzügykutatóba, sokat tanultam az ottani vitákból. Onnan ismerem Surányi Györgyöt, akivel rendszeresen szoktunk találkozni, és szakmai ügyekben nézeteket cserélni. Mindez nagyon jó kiindulási alap lehet az együttműködéshez. Másrészt viszont vannak intézményi érdekek is. Ebből kifolyólag azt gondolom, hogy amennyiben tényleg én leszek a pénzügyminiszter, akkor szükségképpen lesznek vitáink. Korrekt szakmai együttműködésre számítok.
Úgy tűnik, mintha a leendő miniszterelnök és a hivatalban lévő jegybankelnök között mély szakadék húzódna. Át lehet-e ezt hidalni?
– Remélem.
Hol látja szükségességét annak, hogy a monetáris politika területén változtasson?
– Az elmúlt egy év során a jegybank a kamatokat túl sok ponton támasztotta meg – részben indokoltan, részben azonban túlságosan nagy költséget okozva. Bizonyos döntések időzítésével nem biztos, hogy egyetértettem volna. Ezek azonban a jegybank hatáskörébe tartozó operatív döntések, amelyek nem jelentik azt, hogy a monetáris politika irányvonala vagy az alkalmazott eszközrendszer ellen alapvető kifogásom volna.
A csúszóleértékeléssel kapcsolatban sem?
– Hogy a jelenlegi csúszóleértékelés módosításán érdemes gondolkodni, az a Magyar Nemzeti Bankon belül is megfogalmazódott már. Amennyiben tehát a kérdés nem ultimátumszerűen kerül elő – ahogy azt a kisgazdapárt fölvetette -, akkor azt gondolom, hogy érdemes róla szakmai megbeszélést tartani. Ebben az irányban is nyitottságot tapasztaltam a jegybank részéről.
Felmerült-e, hogy a tartósan állami tulajdonban maradó vállalatok körét felülvizsgálják, esetleg folytassák a privatizációt?
– A privatizációt – az eddiginél sokkal kisebb lendülettel, hiszen viszonylag kevés eladható cég maradt – folytatjuk. Jómagam – a nyugdíjpénztárakban felhalmozódó tőke számára kínálatot teremtve, egyben élénkítendő a tőzsdét – a tőkepiaci megoldásokat támogatom. Talán az eddiginél nagyobb szakmai igényességre lenne szükség; persze a bevételekről sem kellene megfeledkezni. A stratégiai megfontolásokból tartósan állami kézben maradó vállalatok felügyeletének módjával a gazdasági minisztérium hivatott foglalkozni.
A beruházási rátát miként próbálja nö-velni?
– A magánszektor beruházási hajlandósága immár elég meggyőző. Ezzel együtt vannak olyan területek, ahol a magánszférának nem éri meg az invesztíció – ott kiemelt jelentőséget tulajdonítok az államnak. Az autópálya kitűnő példája ennek. Kelet-Magyarország felé az építés nyilvánvalóan a régió felzárkóztatását célozza, így ezzel szemben semmiképpen nem lehet primer megtérülési követelményt állítani, ráadásul azoktól beszedve a díjakat, akik éppen használják a pályát. Itt valami egyensúlyt kell találni. Emellett erősíteni kell azoknak a még viszonylag kockázatosnak minősülő cégeknek a hitelképességét, amelyek egyébként csak magas kamatfelárral juthatnának hitelez. Ehhez állami ösztönzéssel rá kell venni magukat a társaságokat, hogy az erre szakosodott hitelminősítő intézményeknek szolgáltassanak adatokat magukról. És amelyek mindig pontosan teljesítették kötelezettségeiket, azok pár év alatt olyan reputációt szereznek majd, hogy a számukra nyújtott hitelek sokkal kevésbé lesznek kockázatosak, mint azt a méretük indokolná. Az államnak – az adatszolgáltatás feltételéhez kötve – a kockázati kamatfelárat kellene magára vállalnia.
Létezik egy hatalmas rejtett tétel, amelyet ősszel valószínűleg a költségvetésnek kell állnia: a Postabank 20-30 milliárd forintos pótlólagos feltőkésítési igényére gondolok. Nem lesz ehhez szükség a büdzsé módosítására?
– Pontos számokról nem tudok. Nem zárom ki azonban, hogy a tervezettnél nagyobb privatizációs bevételek terhére ez megtehető. Lehetséges azonban, hogy a költségvetést érintő más technikai megoldásra lesz szükség.
Elképzelhetőnek tartja-e, hogy az összességében majdnem 120 milliárd forintba kerülő feltőkésítési sorozat után a Postabankot továbbra is az eddigi vezetés irányítsa?
– Azt gondolom, hogy az lenne a szerencsés, ha e hitelintézet nem a korábbi vezetés alatt működne tovább.
Érez-e elegendő politikai támogatást ahhoz, hogy a Fidesz-MPP által a választási kampányban tett ígéretektől meglehetősen távol álló elképzeléseit megvalósítsa?
– A Fidesz-MPP politikai érettségének a próbája lesz az, hogy a parlamentbe került képviselői belátják-e: ahelyett, hogy a kampányban tett ígéreteiket minél hamarabb meg kívánnák valósítani – ezzel esetleg kockáztatva a pénzügyi stabilitást -, hajlandók-e támogatni egy olyan politikát, amely szintén e célok legtöbbjének a megvalósítására törekszik, de olyan időtávon, amely nem borítja föl az egyensúlyt. Sőt, esetleg további forrásokat is képes mozgósítani. Szerintem négyéves távlatban ez igazán kecsegtető. Látok erre reményt, mert a kulcsszemély a miniszterelnök. És ő régóta ismeri, hogy a leendő gazdasági miniszter és én mit képviselünk. Ha mi hárman jól együtt tudunk működni, akkor minden esély megvan a sikerre.
