A magyarországi 15-19 éves fiatalok munkanélkülisége jóval magasabb a fejlett országokat összefogó OECD átlagánál; a 20-24 évesek körében ez az eltérés csekélyebb. A munkaerő-piaci esélyeket az iskolázottság alapvetően befolyásolja. A középfokúnál alacsonyabb végzettségű népesség foglalkoztatottsága az Európai Unió és az OECD tagországaiban az átlagosnál 12-13, nálunk viszont 24 százalékponttal kisebb, mivel a tömeges elbocsátások elsősorban az alacsonyan iskolázottakat érintették és az utánpótlásnál is lehetőleg mellőzik a felvételüket. A közép- és felsőfokú végzettségűek foglalkoztatottsága jóval kevésbé csökkent, s nem sokkal marad el az unió átlagos szintjétől.
Félreérthető mutatók
Ezek az összevont adatok mindazonáltal nem adnak elegendő információt a kilencvenes évek változásairól, a fiatalok munkanélküliségére vonatkozó mutatók pedig – az indexek sajátosságai miatt – téves értelmezésre vezethetnek. Az iskolázás és foglalkoztatás arányainak vizsgálatában széleskörűen alkalmazzák a korévenkénti ráták elemzését. Ez a legtöbb országban nem okozhat problémákat, mivel a népesség korévenkénti száma csak lassan és tendenciaszerűen változik. Nálunk azonban – az 1952-54-es időszakban alkalmazott drasztikus abortusztilalom következtében és visszatérő hatásaként – gyorsan és nagymértékben ingadozik a fiatal korosztályok száma. Ezért az arányok évenkénti módosulása könnyen félrevezetheti az elemzőt, hiszen a viszonyszámok változása nem a vizsgált jelenség, hanem nagyobbrészt csupán a korosztályok ingadozásának a következménye. Így noha a középfokon tanulók száma alig változott 1992 és 1997 között, a 15-17 évesek közül iskolába járók aránya jelentős javulást jelez, mivel a ráta számításának alapjául szolgáló népesség mintegy 20 százalékkal kisebb volt 1997-ben, mint 1992-ben. A felsőfokú tanulás mutatóinál a helyzet fordított: a hallgatók számának gyors bővülése ellenére a felsőoktatás fejlődése csekélynek tűnik, mivel 19-22 évesekből 1997-ben közel 20 százalékkal több volt, mint korábban.
A közép- és a felsőoktatás kiterjesztése az elmúlt néhány évben – a korosztályok létszámának ingadozásától eltekintve – jelentősen javította a fiatalok iskolázásának arányait. Ezek a 15-19 éveseknél már meghaladták, a 20 év felettieknél pedig megközelítették a jóval fejlettebb európai OECD tagállamok 1995-96. évi szintjét. A következő néhány esztendőben az egyes évjáratok népessége egy ideig 120-125 ezres szinten fog stabilizálódni. Ennek következtében a középiskolai oktatás kiterjedése és a felsőoktatás jelenlegi felvételi létszámainak fenntartása esetén a 15-24 évesek iskolázása meghaladja majd az európai fejlett országok többségének tanulási arányait.
Romló teljesítmények
Ez aláhúzza annak a jelentőségét, hogy az oktatáspolitikának már most minden szinten és iskolatípusban a színvonal javítását kell a középpontba állítania. Különösen vonatkozik ez az óvodai és az általános iskolai nevelésre, mivel ezek alapozzák meg a középfokú oktatás kiterjesztését a fiatalok nagy többségére. Ez annál is inkább fontos és sürgető feladat, mert a tanulók teljesítménye a kilencvenes években sokat romlott az olyan alapvető fontosságú tárgyakban, mint az olvasás és a matematika. E sajnálatos tényre utaló empirikus felmérések kedvezőtlen megállapításait nem módosítja, hogy ugyanakkor a magyar fiatalok a nemzetközi tanulmányi versenyeken igen jó eredményeket érnek el. A visszaesés elsősorban az egyes településtípusok fiataljai közötti különbségből ered: a teljesítmények a kisvárosokban és különösen a kisközségekben romlottak, ami e települések megoldatlan iskolaszervezési problémáira hívja fel a figyelmet.
Az iskolázás növekedése az elmúlt években is a gazdaság fejlődésén és az iskolázástól elvárható kedvezőbb elhelyezkedési és kereseti lehetőségeken alapult. Ez a történelmi folyamat egyre több fiatalt von el a háztartásból, illetve a munkából, csökkentve ily módon gazdasági aktivitásukat. A kilencvenes években a 15-19 évesek közül iskolába járók arányának növekedése felülmúlta a foglalkoztatottak, a munkanélküliek és az inaktívak részarányának együttes változását. A felsőoktatás gyors bővülése is csak egy részét tudta azonban lekötni a 20 éven felüli fiatalok átmenetileg növekvő számának, s így a foglalkoztatottság visszaesése miatt e réteg nem kis része a háztartásban maradt. Közülük is főként a nők; 1992 és 1997 között a 20-24 éves inaktív férfiak aránya 8,6-ról 13,2 százalékra, a nőké 24,6-ról 30,8 százalékra emelkedett.
A fiatalok, különösen a 15-19 évesek munkanélkülisége a legfejlettebb országokban is jóval nagyobb az átlagosnál, s nálunk még inkább az: 32,4 százalékos. Ez mindenhol komoly aggodalmat vált ki. Ugyannakkor az általunk közölt adatok szerint a 15-19 éveseknek mindössze 2,9 százaléka munkanélküli (lásd a táblázatot). Ez a látszólagos ellentmondás a munkanélküliség mérésénél alkalmazott kétféle, egyformán „pontos” módszerből következik.
A használt indikátor, a munkanélküliségi ráta ugyanis olyan hányados, amelynek nevezőjét a népességnek csupán kisebb része, a foglalkoztatottakból és a munkanélküliekből adódó gazdaságilag aktívak köre alkotja. Ebből következően azoknál az évjáratoknál, amelyek népességének túlnyomó többsége iskolába jár, s ezért a gazdaságilag aktív népesség száma (a nevező) csekély, a munkanélküliség indexe – a munkanélküliek számának alacsony százalékos aránya ellenére – riasztóan magas lehet. A konvencionális munkanélküliségi ráta értelmezésénél nem egyszer figyelmen kívül marad, hogy ez az index csak a munkát vállalók közül munkát keresők arányát jelzi, ami a munkaerő-piaci elemzésnek csupán egyik, de nem az egyetlen és nem is minden esetben a legfontosabb dimenziója.
Hasonló a probléma a nőknek a férfiakénál magasabb rátájával kapcsolatban, amit általában úgy értelmeznek, hogy a nők között több a munkanélküli, s ezt gyakran a nők helyzetével, a velük szembeni diszkriminációval magyarázzák. Ám ha a munkanélküli férfiak és nők számát egyaránt a megfelelő férfi, illetve női népességhez viszonyítanánk, úgy a női munkanélküliség számos országban kisebbnek bizonyulna, mint a férfiaké.
Vissza a háztartásba
Már korábban rámutattunk a posztszocialista országok munkaerőpiacának arra az átmeneti sajátosságára, hogy az állásukból elbocsátottak kisebb-nagyobb része nem munkanélkülivé válik, hanem a háztartásba vonul vissza. Erről a folyamatról ad képet, ha azt vizsgáljuk, hogy együttvéve hány százaléka volt munkanélküli és inaktív egy-egy korcsoport népességének.
A valóságot jobban tükröző indikátorok szerint 1992 és 1997 között a 15-24 éves munkanélküli férfiak és nők számaránya csökkent, ezen belül a 15-19 éveseké jobban, a 20-24 éveseké kisebb mértékben (lásd a táblázatot). Mindegyik csoportban emelkedett a háztartásbeliek aránya, de a munkanélküliek és a háztartásban eltartottak együttes súlya alig változott. A 25 évesnél idősebbek korcsoportjainak többségében a munkanélküliek számaránya csökkent, de a háztartásbeli eltartottaké, különösen a nőké nagymértékben nőtt. A 25-29 éves nőknek már 1992-ben is közel a fele rendszeres kereset nélkül volt; a tavalyi évig arányuk 52 százalékra, a 30-39 éves nők esetében pedig 58 százalékra nőtt.
Mindez nem csak azt tükrözi, hogy az iskolából kilépő fiatal nők elhelyezkedési lehetősége kedvezőtlenebb a férfiakénál, hanem a 25 éven felüli, nagyobbrészt kisgyermekes nők hátrányos és rosszabbodó helyzetét is mutatja. E jelenség – a foglalkoztatottsági korlátokon túl – a gyermekgondozási szabadság eredeti rendszerének felbomlásával és a részmunkaidős munkavállalás szinte teljes hiányával is összefügg. Ez súlyosan érinti a gyermekes családokat és rontja az amúgy is kedvezőtlen demográfiai fejlődést. Az eddigiekből azonban nem következik, hogy a 15-19 éves fiataloknak a hagyományos indikátor szerinti magas munkanélkülisége nem jelezne valós problémát. Még ha létszámuk viszonylag kicsi is, jelentős részük feltehetően különösen hátrányos helyzetű társadalmi csoportokhoz tartozik, s ha pozíciójukon nem sikerül javítani, úgy ők adhatják a tartós munkanélküliség utánpótlását. Talán ennél is nagyobb figyelmet igényel a munkaerőpiactól tömegesen és növekvő mértékben eltávolodó 20-29 éves fiatalok, mindenekelőtt a kisgyermekes nők helyzetének javítása.
A munkaerő-piaci áramlás rátái nemek és életkor szerint eltérőek (a munkanélküliek csoportjába való belépések havi arányairól lásd a grafikont), s ezek azonos volumenű, de különböző jellegű munkanélküliséget hozhatnak létre. A konvencionális munkanélküliségi index alapján – a már ismert ok következtében – a 15-19 évesek belépési rátája a legmagasabb. Ez a mutató is helyesen jelzi azonban, hogy a munkanélkülivé válók aránya az idősebb korúaknál kisebb, mivel az ezek közül állásukat elvesztők zöme inaktívvá válik.
A belépési ráták nemzetközi viszonylatban nem magasak, de a kilépési arányok jóval alacsonyabbak. A magyar állástalanok állománya tehát lassan cserélődik, ami növekvő tartós munkanélküliséget alakított ki. A legalább 7 hónapja munkát keresők aránya már 1992 végén elérte az 56 százalékot, a legalább 12 hónapja munkanélkülieké pedig 27 százalék volt. Az idei második negyedévben – a munkanélküliek csökkenő állományán belül – az előbbi csoport aránya elérte a 70, a legalább egy éve munkát keresőké pedig meghaladta az 50 százalékot.
A munkanélküliségből kilépők korcsoportok szerinti jellemzőit a munkanélküli járadékba belépők elhelyezkedési valószínűségének többváltozós modellezése alapján négy időszakra számítottuk ki. A férfiaknál 25 év felett az életkor növekedése egyértelműen az elhelyezkedési esélyek csökkenésével jár. A nőknél kissé eltérőek az eredmények. A 20 év alattiak mind a négy időszakban nagyobb valószínűséggel helyezkednek el, mint a 21-25 évesek; 26-30 éves korban szignifikánsan alacsonyabb a kilépési esély; 30 éves kor felett pedig a nők elhelyezkedési esélye kisebb mértékben csökken, mint a férfiaké. Egészében véve a kiáramlást – az elhelyezkedés valószínűségét – az életkor emelkedése kedvezőtlenül befolyásolja: a fiatalabbak könnyebben, az idősebbek nehezebben találnak újra munkát.
A fenti vizsgálatsorozat végül is azt mutatta ki, hogy a fiatalok nagyobb valószínűséggel válnak állástalanná, mint az idősebbek, de munkanélküliségük rövidebb ideig tart.
(A szerzők a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem emberi erőforrások tanszékének professzorai)
