Az inflációs kamat adóztatásával kapcsolatos összefüggések felhívják a figyelmet egy, a gazdaságpolitikai gyakorlat számára nagyon fontos, de még távolról sem kellően tudatosított problémára. A gazdaságpolitika irányítói részben a fejükben meglévő ismeretek, közgazdasági elméletek alapján döntenek, s ez igaz a döntést előkészítőkre is. Az elsajátított közgazdasági elméletekre azonban – nemcsak nálunk, hanem a fejlett országokban is – az jellemző, hogy az alapvető összefüggések elemzése közben absztrakciókat alkalmaznak. Így például a relációk feltárása, a különböző kategóriák részletes elemzése szinte mindig stabil árszintet feltételezve történik. Megvizsgálják természetesen az inflációt is, de csak külön fejezetekben. Hiányzik a kategóriák, összefüggések alapos újravizsgálata az infláció – különösen a jelentősebb, kétszámjegyű áremelkedés – körülményei között. Ezért az általános ismeretek nem feltétlenül illenek valamely inflációs gazdaságra. Ez természetesen az elméleti közgazdaságtan művelőinek a mulasztása.
A kamatadó problémája is példa erre. Függetlenül attól, hogy éppen milyen kormányzat van uralmon, felelős vezetők szemrebbenés nélkül utalnak a realizált kamatbevételekre mint jövedelemre. Pedig ez csak az infláció nélküli gazdaságban jövedelem teljes egészében.
A sort hosszasan lehetne folytatni. Az állami költségvetés deficitjét például a szakmai közvélemény automatikusan keresletnövelő tényezőként értékeli. Pedig ha az infláció okoz költségvetési deficitet – ez megtörténhet, ha az állam eladósodása igen nagy, ezért tetemes összegű inflációs kamatfizetést kell teljesítenie -, akkor a büdzséhiánynak nincs ilyen hatása, vagy az csak igen mérsékelt. Ha az államháztartás szufficites, a szokványos közgazdasági ismeretek szerint az államháztartás mint megtakarító lép fel. Jóllehet az állam megtakarító lehet akkor is, ha a teljes államháztartás deficites, miközben az elsődleges egyenlege többletet mutat. Az államháztartás deficitjét úgy is szokás értékelni, hogy az a folyó fizetési mérleg hiányát váltja ki, ha az állam és a vállalati szektor együttes hiteligénye az adott évben meghaladja a háztartások folyó évi megtakarításainak összegét. De ha az államháztartás hiányát az infláció okozza, egyáltalán nem biztos, hogy ez a deficit váltja ki a folyómérleg hiányát.
Az imént felsorolt példáknak kivétel nélkül megvan a hazai aktualitása, mert nálunk az infláció a nyolcvanas évek utolsó harmada óta kétszámjegyű. Haladás tapasztalható annyiban, hogy egyre több gazdaságpolitikus kezd komolyan foglalkozni az infláció okozta elméleti bonyodalmakkal. Ezeket a kamatadó kapcsán is alaposan végig kell gondolni.
