Oliver Hirschbiegel, A bukás rendezője új filmjének alapötlete igen egyszerű: a Ben Becker játszotta fő- és egyetlen szereplő levelet kap egy középiskola tanárjától, aki politikailag tökéletesen korrekt mondatokban meghívja őt mint a „helyi izraelita közösség egyik tagját”, hogy társadalomismeret órán tartson előadást a diákoknak. Goldfarb dührohamot kap, és úgy is marad kilencven percig. A merész monodrámában végig nem látunk mást, mint Ben Beckert, ahogy fel-alá járkál lakásában, dühöng, szónokol, visszaemlékezik, elérzékenyül, kávét főz, dohog, üti régimódi írógépét és a diktafonjának monologizál. Gondolatban végig a tanárral társalogva kikéri magának, hogy egy kihalófélben levő faj példányának kezeljék, hisz’ ő csak egy közönséges német szeretne lenni. Egy közönséges zsidó, ahogy a film címe (Ein ganz gewöhnlicher Jude) is mondja.
Eközben, végig azt fejtegetve, miért is nem fogadhatja el a meghívást, elmeséli az életét, mindazt, ami a zsidósághoz köti, vagy éppen attól eltaszítja őt – szóba kerül az összes kérdés, a holokauszttól kezdve Izraelen át a klezmer zene és a „zsidófesztiválok” divatjáig. Mindezt hihetetlenül sűrű, viccekkel és szójátékokkal megtűzdelt nyelven. („Tudom, idejétmúlt, hogy kétezer éve a Templom lerombolását gyászoljuk, de a keresztények meg kétezer éve egy születést ünnepelnek. Igaz, az is egy zsidó volt.”) Becker végig hiteles és szenvedélyes, hol érvel, hol elérzékenyül, hol lamentál, hol sztorizik, így a kilencven perc alatt nem lankad a néző figyelme. A főhős indulata, ha meglepő is, de elfogadható – az viszont már kiagyaltnak tűnik, hogy még a házassága is a „zsidóságtudata” miatt ment tönkre.
A svájci Charles Lewinskyt a producer kifejezetten e film forgatókönyvének megírására kérte fel, s az anyag időközben könyvként is megjelent. „Az írás végén nyitva hagytam, hogy elfogadja-e Goldfarb a meghívást, s a megoldásról én is csak a filmből értesültem” – avat be a forgatókönyvíró.
Kár, hogy maga a film fogadtatása némileg ellentétes volt a benne foglalt szándékokkal. Noha a kritikák egy része meglátta benne az izgalmas kísérletet, egy sűrű és szenvedélyes, intellektuális, aforisztikus nyelven előadott monodrámát, mások viszont úgy kezelték, mint a „minden, amit a németországi zsidókról tudni akartál” típusú oktatófilmet. A díszvetítésre a Babylon moziban a zsidó filmfesztivál keretében került sor, arra meghívták a berlini zsidó közösség képviselőit, és sajnos, a film kínálkozik arra is, hogy társadalomismeret órán vetítsék le a diákoknak. Ezzel éppen hogy visszahelyezik a „zsidótémákat” átfogó szellemi gettóba. Pedig épp a kötelező toleranciagyakorlat az, ami ellen Goldfarb annyira dühöng a filmben.
