Pokol

Nincsenek benne monumentális ütközetek, gépfegyvergolyó szaggatta katonák széthulló testrészei, se légi csaták alulról fényképezve, valamint szuronyroham fölülről lefelé felvéve, se háromszázezer halott egy kupacban megfogalmazva, hanem az van benne, amiről a háború szól: egy bosnyák és egy szerb katona kamaradarabja a lövészárokban.

Nézzük most, mire megy a zseniális Senkiföldje rendezője, Danis Tanovic Párizsban egy ősi kultmítosszal, a soha véget nem érő, magát folyamatosan újratermelő, szaporító emberi sztorival, Médeia valamennyi főbűnt szintetizáló tragikus történetével, amelyben az összes nyomorúság azokat sújtja, akiket az anyja a legjobban szeretett. Tanovicnak nincsenek beilleszkedési és értelmezési problémái, számára a kávéház-belső ugyanolyan helyi érték, mint a Sorbonne előadójának faláról a hallgatók jelenlétét megnyugtató mosollyal tudomásul vevő Moliére. Van valamiféle titkos program a tehetséges bosnyák rendezők azonnal megkezdhető kulturális munkavégzésére vonatkozóan, mert például Tanovic olyan teraszokat, lépcsőket és kivágásokat bír megmutatni, amihez vagy Louis Malle-nak, ha meg ez nem megy, született bosnyáknak kell lenni. Je ne regrette rien (Nem bánok semmit) – írja a papírra az anya, és mi ez, ha nem egy illusztris parti a Marienbadban pihenő Piaffal? Három kitűnő színésznő Tanovic lábai előtt heverve osztja meg velünk megaláztatásokkal teli életét. Emanuelle Béart, a körzővel-vonalzóval készült, késsel és rugalmas anyagokkal átfogalmazott egykori szuperszépség sorsa a féltékenység, Marie Gillainnek az apakomplexus és a reménytelen szerelem kombinációja jut, de az anyjától a legsúlyosabb büntetést a Karin Viard játszotta nő kapta, aki az őt szenvedélyesen üldöző és valami fontosat közölni akaró férfitől nem kielégülést kap, legfeljebb a megoldást.