Talán Sinatra a felbujtó, ahogy a háttérben érzelmesen énekli Romance című nagylemezének számait. „Az volt az álmom, hogy Magyarország demokratikus ország lesz, és tagja az Európai Uniónak” – engedi el magát a jegybank e héten leköszönt alelnöke. „Nincs a világon szebb élmény annál, mint amikor valakinek a legbensőbb álma teljesül.”
Sinatrával ellentétben mindezt pátoszmentesen, szinte már főkönyvelői tárgyilagossággal adja elő. Nagy eredmény ennyi személyes megnyilvánulás, miután hamvába holt próbálkozásom, hogy színes családi sztorikat hallhassak a történelmi név egyedüli, Magyarországon élő viselőjétől. Szapáry György az ősöket elintézi annyival, hogy „amikor Magyarországra visszajöttem, tapasztaltam, hogy nagy az érdeklődés a történelem iránt. Ezt, amennyire lehet, ki kell elégíteni. Az igényeket empátiával kezelem.” De a felmenőkről nincs különösebb mondanivalója, fontosabbnak tartja, hogy a jelenről és a jövőről beszéljen.
Csak valami félreértés lehet, hogy találkozónk helyszínét, az MTA éttermét még nem alakították át valamilyen angolszász stílusú zárt klubbá. A légkör és a berendezés már adott hozzá. A főpincér konzultál a titkársággal, mit lehetne tenni fotózás-ügyben, így kerülünk az üres klubszobába (a bordó bőrfotelek mellett felállított, faragott sakk-készletek, oldalt könyvespolcok, kilátás a Dunára és a Várra), pedig az étteremben sincs telt ház. De a feltűnésmentes és visszafogott miliőt mégsem akarják lámpákkal és vakukkal megbontani.
Az utalásokból és gesztusokból úgy tűnik, Szapáry György törzsvendégnek számít. Sok helyen érezheti otthonosan magát a világban. Négy testvére Madridban, Londonban telepedett le, a család egyik ága Ausztriában gyökerezett meg, fiai (az egyik orvos, a másik ügyvéd) Amerikában élnek. Ők már nem beszélnek magyarul. „Én úgy terveztem, sose fogok visszajönni Magyarországra, hiszen nem tudtam, hogy mikor lesz rendszerváltás. De úgy éltem, hogy bármelyik pillanatban visszajöhessek.” Fiai nevelése pedig a tervezési részhez tartozott. Ő maga viszont harminchárom év távollét után, Nagy Imre temetésén megérezte, eljött a pillanat. Alig fél évre rá már a Nemzetközi Valutaalap (IMF) magyarországi megbízottjaként költözött haza.
Az életrajz alapján ez visszalépésnek tűnhet, mivel az idő tájt azt az európai osztályt vezette az IMF-nél, amelyik a világgazdaság szempontjából legfontosabb öt ország (abban az időben még csak G5-ök, később Kanadával és Olaszországgal kibővítve G7-ek) gazdaságpolitikáját elemezte. Szapáry azonban máshonnan közelít a kérdéshez. „Mindig is igazságtalanságnak fogtam fel, hogy el kellett mennem a hazámból, mert nem juthattam hozzá azokhoz a lehetőségekhez, amelyekkel élni szerettem volna.” Pedig a család sokáig kitartott Magyarország mellett. Nem mentek ki 1948-49-ben sem, amikor még lehetett volna. Rossz döntés volt. Röviddel később egy koncepciós perben édesanyját tíz, édesapját öt évre ítélték el, a gyerekeket a nagynénivel együtt kitelepítették Tiszapolgárra. Indulatmentesen analizálja a múltat. „Ha belegondolok azoknak az embereknek az életébe, akik a háborúban vagy a holocaustban, a náci és kommunista börtönökben pusztultak el, a miénk ugyan nehéz élet volt, de legalább túléltük. Magyarországon az első világháború kezdete óta jóformán nincsen olyan család, amely nemzeti hovatartozása, vallása, származása miatt ne hozott volna emberi áldozatokat, vagy tagjai ne pusztultak volna el a háborúban. Sajnos, ez a történetünk.”
Szapáry Györgyöt az ötvenes évek története Pannonhalmára sodorta, ott érte a forradalom. 1956 november 12-én néhány osztálytársával átment Ausztriába. A család szétszóródott. Testvérei is kijutottak, de Spanyolországba kerültek, rokonokhoz, szülei viszont csak 1962 után, nyugdíjasként tudták elhagyni az országot. Szapáry Innsbruckban fejezte be a gimnáziumot, majd Belgiumba ment. „Nagyon szerettem a francia kultúrát, bár egy szót nem beszéltem franciául. Párizsba nem tudtam ösztöndíjat szerezni, Louvainről vagyis Lőwenről viszont már Pannonhalmán hallottam, hogy nagyon jó katolikus egyeteme van, s oda kaptam is ösztöndíjat.” Ott is doktorált – Lámfalussy Sándor volt az opponense -, de ezzel párhuzamosan már állást is kapott az EGK Bizottságának társult országokkal foglalkozó főigazgatóságán. Nagyjából két év alatt megunta – akkor a brüsszeli bizottságnak még nem volt olyan súlya, mint később, hiányzott az igazi feladat. Jelentkezett a Valutaalaphoz, felvették.
Huszonhat év mindenre kiterjedő tapasztalatai (afrikai, ázsiai osztály, Kína, majd Európa, végül magyarországi megbízott) alapján másként látja a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek tevékenységét, mint a szaporodó számú kritikusok – akár a Nobel-díjas Joseph Stiglitz, a Világbank volt alelnöke, aki szerint a bank nem szolgálja a fejlődő országok javát. Szapáry szerint az IMF évekkel előre jelzi, ha egy ország gazdasága rossz irányba megy. Amikor pedig a válság mégis bekövetkezik, és az alapnak kell finanszíroznia, ezáltal a kiigazítás „valamivel kevésbé kemény lesz”, mint a beavatkozás nélkül. Egyébként is, „az országoknak nem szabad olyan helyzetbe kerülniük, hogy más tudjon diktálni. Akár a piac, akár a Valutaalap.”
Ideje átmenni a klubhelyiségből az étterembe. Szmokingos pincérek uralta diszkrét, decens hely. Villanás a rendelésfelvétel, észrevétlen a kiszolgálás. Az aperitif mellett (frissen csavart narancslé) Szapáry megemlíti, hogy édesanyja, aki csak ‘56 augusztusában szabadult a börtönből, még 1962-ben is milyen nehezen szakadt el a hazájától. „Az isten tudja hogyan, de ez valahogy átöröklődött. Ennek nem a romantikus jellegét kell nézni, hanem a pragmatikusat: tenni kell valamit az országért.” Nem tagadja, hogy nagyon megfogta Kennedy elnök híres beiktatási beszéde is: ne azt kérdezd, mit tesz a haza érted, hanem hogy te mit tudsz tenni a hazáért. Hát van mit.
A kilencvenes évek elején az IMF megbízottjaként, 1993-tól rövid, másfél éves megszakítással a jegybank alelnökeként szemlélte végig a magyar gazdaságpolitika hullámzásait, ahogy regionális sztárból leküzdöttük magunkat jelenlegi helyünkre. „A mostani megszorításokat magunknak csináltuk, mi rontottuk el. Nem lehet azt mondani, hogy a külföld tette velünk.” Ez a nagy különbség a rendszerváltás utáni időkhöz képest, amikor összedőlt a KGST-piac, a GDP 18 százalékkal zuhant („háborút leszámítva ilyen dolgok nem történnek”), s ehhez kellett felerészben az Antal-, felerészben a Horn-kormány idejében a jövedelmeket igazítani. Ez akkor regionális jelenség volt, amelyet egyes országok még jobban megszenvedtek. Most viszont röpke öt-hat év alatt ugrott fel a költségvetési hiány a GDP 3 százalékáról addig, hogy a szeptemberi kiigazítások nélkül több mint 11 százalékot ért volna el. „Ilyesmivel nem is találkoztam” – ingatja a fejét Szapáry, ami halevés közben nem veszélytelen.
Már az elején tisztáztuk, hogy személyekről és pártokról nem akar beszélni. Politikai szerepre sose vágyott. „Én a gazdasághoz konyítok a legjobban, ezt a szakmát nagyon szeretem, mindig ebben gondolkoztam.” A (valuta)alapos tapasztalatai alapján a világpolitikába is belelátó közgazdász mondatja vele, hogy „nincs jobboldali és baloldali gazdaságpolitika, csak jó és rossz van. Néha úgynevezett jobboldali politikát visz a baloldal, néha fordítva.” A jó viszont az, amelyik állandóan alkalmazkodni tud a változó világgazdasági helyzethez, és biztosítja a megbízható növekedést. „Mi erről az útról másodszor tértünk le tíz év alatt. Remélem, ez lesz az utolsó.” Ám ekkor eszébe jut egy francia mondás: nincsen kettő három nélkül. A galloknak már több tapasztalata van abban, hogyan működnek a politikusok a választások előtti évben.
Persze a mai magyar közéletben nem biztos, hogy viszonzásra talál, ha valaki távol akarja tartani magát a pártpolitikától. Ezt Szapáry is megtapasztalhatta, amikor 2005 őszén az uniós pénzügyminiszterek ülését előkészítő tanácskozáson kételyeinek adott hangot a hazai autópálya-finanszírozás elszámolását illetően. Az Eurostat vizsgálódni kezdett, majd döntése értelmében tetemesen megnőtt a hiány a választások előtti évben. „Akik a kormánypártnak drukkoltak, azok úgy nézték, hogy hazaárulás, a másik oldal meg úgy, hogy hősi tett. Nem volt se egyik, se másik. Objektíven el kellett mondani, hogy mi a helyzet, egy olyan dologról, amit itt is tudtak, amit mi írásban, szóban is többször jeleztünk a kormánynak.” Visszatekintve is úgy látja, fontos volt a lépés az MNB hitelessége szempontjából, és az ország érdeke is az volt, hogy minél előbb tudódjon ki, mekkora lesz az a kiigazítás, amelyet végig kell vinni. „Nem beszélve arról, hogy pénzt is spórolt vele az állam, mert az autópálya-kötvényeket feláron kellett volna felvenni. Számítgattuk, hogy konzervatív megközelítéssel is 70 milliárd forinttal többe került volna, ha az eredeti konstrukcióban építik meg az autópályákat.”
Úgy gondolja, ilyen hiány mellett kódolva volt a konfliktus a kormány és a jegybank között, de eközben az MNB alapvetően megőrizte a függetlenségét. Egy anekdotát említ: amikor a kilencvenes évek elején a francia jegybankot a maastrichti szerződés értelmében törvényileg is függetlenné tették, akkor Jacques Chirac elnök megkérdezte a német jegybank akkori elnökét, mit kell ahhoz tenni, hogy az intézmény igazán független legyen. Mire Hans Titmayer azt felelte: teremtsen egy konfliktust a jegybankkal, és biztosítsa, hogy a jegybank nyerjen. „Bizonyos fokig nálunk is ez történt, mert a 2004-es törvénymódosítás igazából nem befolyásolta a monetáris politikát. Ez tanulság lehet a mindenkori kormánynak.” Ezzel együtt ma is úgy látja, a jegybanktörvény akkori módosítása rossz lépés volt. „Teljesen világos volt: azért akarták kibővíteni a jegybanktanácsot, hogy a kormánynak tetsző irányban befolyásolják a monetáris politikát”. Az új tagok azonban egy ilyen helyzetben óhatatlanul illeszkednek az uralkodó szellemiséghez; most is ez történt. Ám a létszám körüli komolytalan játék, vagy a mandátum idejének végiggondolatlan szabályozása rossz precedens. „A jegybank függetlensége azért fontos, mert az infláció alakulását nagyon befolyásolják a várakozások. Ha a jegybank nem tudja tenni a dolgát, akkor megváltozhatnak a piaci várakozások, kiszámíthatatlanná válnak a folyamatok.”
Ami a jövőt illeti, úgy gondolja, a függetlenség részben az új elnök személyén múlik, mert bár a monetáris tanács dönt, az elnöknek van ráhatása a monetáris politikára. Sok függ attól is, milyen lesz a gazdaságpolitika: ha a költségvetési politika támogatja az árstabilitás elérését, akkor könnyebb a feladata a jegybanknak, s könnyebb is vezetni. Ha viszont nem, akkor az MNB kénytelen lesz felemelni a szavát.
Keddtől Szapáry György ezt már kívülről szemléli, mandátuma lejárt. A további terveiről csak ennyit mond: „azért valamilyen formában szeretnék közel maradni a gazdaságpolitika csinálásához”. Meg hogy van még egy álma. „Meg akarom érni, hogy a magyar gazdaságban az egy főre jutó jövedelem elérje az osztrákénak a 80 százalékát.”
Íme a hosszú élet receptje, Szapáry módra.
