Tejben és vajban már sohasem fogják füröszteni a magyar gazdákat az Európai Unióban, ahogyan azt évtizedeken át a régi tagországok mezőgazdasági termelőivel tették. Miközben ugyanis a közös agrárpolitika (CAP) védőernyője alatt a hazai – és a többi új tagországbeli – gazdák egy jelentős része stabil jövedelemforráshoz jutott, az uniós mezőgazdaság jelenleg zajló átalakításának iránya máris sokuk jövőjét teszi bizonytalanná. „Az éhségünket ugyan csillapítottuk, de jóllakni sohasem fogunk” – jellemzi a magyar agrártermelők helyzetét mindezek fényében egy hazai szakértő két és fél évvel az uniós csatlakozás után.
A magyar agrártámogatási borítékban 2013-ban 1,3 milliárd euró lapul majd. Fotó: MTI
ROBOG A GŐZHENGER. Az akkor még tizenötök agrárpolitikájának 2003-ban kezdődött mélyreható reformját a változó fogyasztói igények, az EU-t protekcionizmusa feladására sürgető külvilág és a szűkülő költségvetési források kényszerítették ki, s az elmozdulás mindinkább a kiszámíthatatlan piaci viszonyok felé tolta el a régi gondtalan életet. Ám amióta 2004-ben a markánsan liberális nézeteket valló Mariann Fischer Boel vette kezébe az Európai Bizottságban az agrárkarmesteri pálcát, a gazdákra és az érdekeiket védő kormányokra, ha lehet, még nagyobb nyomás nehezedik. A korábbi dán mezőgazdasági miniszter – aki farmja révén maga is az uniós támogatások haszonélvezője – gőzhenger módjára hajtaná keresztül a reformokat azokban az ágazatokban, amelyeket eddig még megkíméltek a változások.
Az eddig a cukor-, a szőlő és bor-, valamint legújabban a zöldség- és gyümölcságazatban javasolt reformok deklarált célja e szektorok piaci orientációjának erősítése, versenyképességének javítása. A reformok vezérfonala, hogy a gazdák jövedelmének jelentős részét kitevő közvetlen jövedelempótló támogatásokat elválasszák a termeléstől, miután a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) és a külföldi versenytársak szemében ezek számítanak a kereskedelmet leginkább torzító szubvencióknak. A közvetlen kifizetéseket a termelés mennyiségétől függetlenül, alanyi jogon, területalapú támogatásként folyósítják az agrártermelőknek. A Mariann Fischer Boel a piacszabályozó támogatások többségét is megszüntetné, és azokat részben vagy egészében – például a zöldség- és gyümölcságazatban – közvetlen kifizetésekkel pótolná, bírálói szerint nem nagyon törődve az egyes szektorok sajátos igényeivel. Sőt, még a kukorica-intervenció rendszerét is végleg eltörölné – igaz, ezt a lépést egyelőre csupán három tagország, Dánia, Nagy-Britannia és Svédország támogatja -, immár nem először törve borsot e piaci mechanizmus fenntartásában leginkább érdekelt magyarok orra alá. (Hazánk a közösség fő kukoricatermelőjeként az uniós intervenciós készlet több mint 90 százalékát adja.)
Fischer Boel ugyanakkor abban szintén legalább ennyire következetes, hogy bármilyen változtatást is javasol, nem nyúl hozzá az agrárpénzeknek a tagállamok között hosszú ideje kialakult elosztási arányaihoz – mutatnak rá brüsszeli elemzők. Általános nézet, hogy a biztos egyszerűen nem mert ujjat húzni azokkal az EU-tagokkal – mindenekelőtt Franciaországgal -, amelyek foggal-körömmel ragaszkodnak a jussukhoz. Csakhogy a tagállamok pénzügyi részesedésének érintetlenül hagyása szakmai szempontból sokat levon a reformok értékéből, és az egyes országokon belül igazságtalanul hátrányos helyzetbe hoz bizonyos ágazatokat, azokon belül is mindenekelőtt a kis- és középtermelőket. A CAP-reform így ahelyett, hogy kiküszöbölte volna a nagybirtokoknak egyoldalúan kedvező régi szisztéma hiányosságait, tulajdonképpen még fokozta is azokat.
Mariann Fischer Boel nem mert ujjat húzni az agrárjussukhoz foggal-körömmel ragaszkodó befolyásos EU-tagállamokkal, mindenekelõtt Franciaországgal.
A reformok startját követő hároméves átmeneti időszak leteltével, 2007. január elsejétől a régi tagállamokban kötelezően bevezetett direkt támogatási rendszer (hivatalos nevén: Single Payment Scheme – SPS) két választható modellje közül az egyikben – amit egyedül Nagy-Britannia vezetett be részlegesen – az egy adott régióban kifizetett támogatásokból egy „pénzes borítékot” képeznek, és abból területalapú átalánytámogatást fizetnek a termelőknek. Ez a módszer nagyon hasonlít a Magyarországon is alkalmazott egyszerűsített rendszerhez (Single Area Payment Scheme – SAPS), ahol minden jogosult gazdaságban ugyanakkora az adott hektárnyi területre jutó közvetlen támogatás mértéke. A régi tagállamok többsége azonban politikai okokból nem akart változtatni a támogatások üzemek közötti elosztásának arányain. Ezért inkább arra a rendszerre szavaztak, amelyben egy korábbi referencia időszak határozza meg, hogy melyik gazdaság mennyi közvetlen kifizetéshez jut.
Ebben a modellben a gazdaságnak egy adott időszakban különböző (például gabona, szarvasmarha) jogcímeken folyósított direkt támogatások határozzák meg a kifizetés mértékét, ezért az átalányrendszerrel szemben hektáronként nagyon eltérő összegek jönnek ki. Ez azért igazságtalan, mert ha valaki a referencia időszakban például magasabb szorzójú dohányt termelt, de közben szántóföldi növényekre tért át, az egy hektárra jutó támogatása jóval magasabb lesz, mint egy egyébként ugyanazzal foglalkozó másik gazdának.
RÉGIEK KONTRA ÚJAK. Az is nyilvánvaló, hogy a közvetlen kifizetések rendszeréből a nagyüzemek profitálnak a leginkább, hiszen minél nagyobb területen gazdálkodik valaki, annál bőségesebb támogatás üti a markát. S mivel a támogatás alanyi jogon jár, még termelőtevékenységet sem kell folytatnia, így a könnyen jött pénzt akár be is fektetheti. Elemzők szerint ez a szituáció Nyugat-Európában nem okoz túl nagy torzulást, hiszen ott alapvetően családi gazdaságokban működik a rendszer, és a termelési szerkezet elég stabil. Komolyabb következményekkel járhat viszont az új tagállamokban, ahol a családi gazdaságok gyengébb pozícióban vannak a nagyüzemekkel szemben.
Mindezek alapján hazánkban az az általánosan elterjedt nézet, hogy az Európai Bizottság által kezdeményezett legutóbbi reformok hátrányosan érintik a magyar mezőgazdaságot. Nos, ha pusztán a honi agráriumnak fizetendő közösségi támogatások összegét nézzük, akkor ez az állítás nem egészen helytálló. A magyar támogatási boríték ugyanis a gabonatermelés magas aránya miatt meglehetősen vastag, és a közvetlen kifizetések 100 százalékos szintre emelkedésével 2013-ban 1,3 milliárd euró körül alakul majd. Eközben a kétszer nagyobb lakossággal rendelkező Románia csupán 1,8 milliárdra számíthat az átmeneti időszak végén, a négyszer nagyobb népességű Lengyelország pedig csak a magyar támogatási összeg kétszeresére. Ám ami jó egy országnak, az nem szükségszerűen kedvező minden ágazatnak. Az olyan munkaintenzív és kisebb területen termelő hazai ágazatoknak, mint a szőlészet és borászat, illetve a zöldség- és gyümölcstermesztés, már sokkal kevésbé tetszik a bizottsági recept, amihez az is hozzájárul, hogy a reform ezekben az ágazatokban az eddigi status quót megőrizve kifejezetten a déli tagállamoknak kedvez.
Felvetődik a kérdés, hogy ha a CAP-reform a mai formájában ennyire nem garantálja az egyenlő versenyfeltételeket, nem kellene-e sürgősen változtatni rajta. A jelek szerint a válasz: nem. Az Európai Bizottság bő egy év múlva vizsgálja felül a 2003-as agrárreform eredményeit, és számos elejtett megjegyzésből arra lehet következtetni, hogy Mariann Fischer Boel éppen az eddigi kedvezőtlen tapasztalatokra építve próbál majd meg továbbnyomulni egy olyan általa elképzelt irányba, ahol a hagyományos mezőgazdasági politika szerepét hosszabb távon teljesen a vidékfejlesztési politika veszi át.
