Kétszázötvenmillió kínai család készül arra, hogy autóba ülhessen – többnyire ezzel jelzi előadásaiban Varró László, a Mol vezető közgazdásza, hogy bármilyen drága is az olaj, messze még a vége. Azt azonban senki sem tudja pontosan, hol a határ, és milyen út vezet odáig. A 100 dollárt lapzártánkig ugyan még nem „sikerült” elérni, ebből azonban hiba volna messzemenő következtetéseket levonni. Meglehet, egyszerűen az évek óta mumusként emlegetett három számjegyű ár hirtelen közelsége fékezte be a folyamatot, de ha abból indulunk ki, hogy minden csoda három napig tart, akkor bármelyik pillanatban átugorhatunk a százas számkörbe.
Másrészt viszont akár 10-20 dollárral olcsóbbá is válhat az energiahordozó. A mai árszint fenntartásában túlságosan nagy szerepe van a pszichológiai tényezőknek – például az Egyesült Államok és Irán között kialakult tartós feszültségnek, az iraki belpolitikai válságnak, vagy a természeti katasztrófáktól való félelemnek. Szakértők úgy becsülik, hogy ezek hatása az 50 dollárt is elérheti.
Elegendő a kínálat
Az okokat keresve, először is látni kell, hogy jelenleg a világ egyetlen pontján sincs ellátási probléma, vagyis a kínálat bőségesen fedezi az igényeket. Viszont a napi összfogyasztás – amely ma 85 millió barrelre rúg – évről évre 1,5 millió barrellel növekszik. Emiatt egyre kockázatosabb és egyre költségesebb területeken kell kutatniuk a cégeknek. Számukra megnyugtató a drága olaj, és nyilván érdekeltek egy viszonylag magas árszint fenntartásában – legalábbis rövid távon.
Hosszú távon ugyanis a drágaság nemcsak a nagy kockázatú, úgynevezett „nem hagyományos” készletek kutatásának adhat lökést, de felgyorsíthatja az alternatív energiahordozókkal, energiatermelési megoldásokkal kapcsolatos kutatásokat is, ami viszont visszavetheti a kőolajigényt. Erre azonban minden bizonnyal legalább egy évtizedet még várni kell.
„Még jó ideig biztosan a szénhidrogének maradnak a meghatározó energiahordozók” – mondta a Figyelőnek Mattia Romani, a Shell International vezető stratégája, hozzátéve: valószínűleg a mainál összetettebb és kiegyensúlyozottabb energiaforrás-mérleg alakul majd ki világszerte, és ez valamelyest lefékezheti az olajár száguldását.
Többféleképpen élnek vele
Akárhogyan is, a 100 dollár körüli árszint hatalmas extrabevételekhez juttatja az olajipart és a kitermelő országokat. Az általános vélekedés szerint utóbbiak közül azok profitálnak ebből a legjobban, amelyek már most is gazdag és stabil államok, mint például Norvégia (amely napi 2,8 millió barreles teljesítményével az élmezőnybe tartozik). A skandinávok 1996 óta állami alapba helyezik az olajbevételek egy részét, ami a 4,6 milliós lakosság számára megnyugtató tartalékot képez a jövőbeli egészségügyi és nyugdíjkiadásokra. Ezzel ellentétben például Egyenlítői-Guineában, ahol az elmúlt években megtöbbszöröződött az olajbevétel (s jelenleg a költségvetés 80 százalékát fedezi), az átlagos életszínvonal az afrikai nyomort tükrözi.
A legtöbb olajtermelő ország azonban valamilyen formában visszaforgat jóléti kiadásokra is az olajbevételekből. Vonzó „befektetési formának” számít a hatalom, a népszerűség és a befolyás vásárlása is. Jó példa erre Venezuela vagy Oroszország. „Venezuela engem leginkább egy kártyavárra emlékeztet – mutat rá Bob Tippee, az amerikai Oil & Gas Journal szerkesztője -, Chávez politikai befolyást vásárolt a karibi térségben a piaci ár alatt ígért jelentős olajszállítmányokkal.” Ha az olajár 50 dollár felé közelítene, Chávez helyzete könnyen megroggyanhatna, mert a csökkenő kitermelés amúgy is növeli a költségeket. Ezt tetézve egy esetleges világpiaci árcsökkenéssel, a profitja gyorsan eltűnne.
A szakíró szerint hasonlóan járhatnak azok az országok és olajtársaságok is, amelyek magas kitermelési költségű mezőkbe fektettek. Az orosz államfő is jórészt az olaj- és földgázbevételnek köszönheti, hogy népszerűsége nyolc év után is 80 százalék körüli. A Kreml a szénhidrogénexportból származó milliárdokkal az utóbbi időszakban évi 7 százalékos gazdasági növekedést táplálja. Ehhez óvatos fiskális politika párosult: a 2007 közepén 127 milliárd dollárra rúgó állami stabilizációs alap, továbbá a 420 milliárd dollárnyi valutatartalék – amely a harmadik legnagyobb a világon – kellő fedezetet biztosíthat olajáresés idejére.
Bár a gazdaságot igyekeztek több lábra állítani, amerikai elemzők szerint Oroszország még mindig túlzottan függ az energiahordozó-bevételektől. Moszkva viszont a könnyen jött pénzzel visszanyerte önbizalmát, ismét vezető szerepre tart igényt a világpolitikában, amit a gáz- és olajcsapok időnkénti elzárásával néha igen nyers modorban ad a világ tudtára.
Alternatív megoldások
Az olajcégek profitját nem az veszélyeztetné a leginkább, ha az EU-tagországokban hirtelen mindenki spórolni kezdene, hanem az, ha az ázsiai gazdaságok átugranák a gazdasági fejlődés olajintenzív szakaszát, s a világban rendelkezésre állnának az olcsóbb és hatékonyabb alternatív megoldások – akár az áramtermelésben, akár a közlekedésben. A jelenleg alkalmazott megújuló energiaforrások versenyképessége is javul az olaj – és ezzel együtt a földgáz – áremelkedésével. Ezt jelzi, hogy a nagy európai energiaipari társaságok a következő években hatalmas összegeket terveznek elkölteni ilyen jellegű beruházásokra.
Az E.ON például a napokban jelentette be, hogy a korábban tervezett 3 helyett 6 milliárd eurót szán a zöld energiaforrások, illetve az úgynevezett „tisztaszén”, vagyis a nulla széndioxid kibocsátású, szénbázisú erőművi technológiák fejlesztésére. Ezek a megoldások azonban leghamarabb 10-15 éven belül lesznek csak ipari méretekben alkalmazhatók. Addig marad a földgáz dominanciája, illetve nyilván javul a nukleáris áramtermelés pozíciója.
(További részletek a Figyelő legutóbbi számában olvashatók.)
