Ám a reálgazdasági konvergencia feltételes; helytelen gazdaságpolitika esetén a viszonylag gyors növekedés könnyen lelassulhat. Sőt, ahogyan azt a magyarhoz sok tekintetben hasonló portugál gazdaság példája mutatja, visszaesés, majd hosszú évekig tartó stagnálás is bekövetkezhet.
A RÉGIÓS ÁTLAG ALATT. A növekedés tavaly jócskán mérséklődött Magyarországon, a 4 százalékot sem érte el, miközben Szlovéniától a többi visegrádi országon át a Baltikumig mindenütt 5 százalék feletti (az új EU-tagországok átlagában közel 7 százalékos) ütemben bővült a GDP. Vagyis másutt gyorsult, nálunk ugyanakkor lassult a felzárkózás. Félreértés ne essék: a szerényebb növekedést nem az államháztartási stabilizáció okozta – a magyar GDP már 2006 első felében is lényegesen kevésbé nőtt, mint a régió többi országáé. Azt, hogy ingatag államháztartási helyzet mellett gazdaságunk nem tud visszatérni a dinamikus felzárkózási pályára, ma már kevesen vitatják. Sokan bíznak ugyanakkor abban, hogy a fiskális kiigazítás hatására ismét nekilendül, s egy-két éven belül újra a 4-5 százalékos tartományba ugrik az éves tempó. Ez sem automatikus azonban: a mostani magyar stabilizáció Achilles-sarka éppen az, hogy a növekedés egyik kitüntetett forrását, a munkát aránytalanul drágává teszi.
Az úgynevezett adóék – vagyis az a különbség, amely a munkáltató számára a munka (adókkal és járulékokkal megnövelt) összes költsége, illetve a munkavállaló számára nettó bérként kifizetett összeg között fennáll – nálunk már évek óta lényegesen nagyobb, mint a többi közép- és kelet-európai országban. Emiatt joggal érezheti magát viszonylag szegénynek a magyar dolgozó, miközben a vállalkozások ugyancsak joggal ítélik relatíve drágának a magyarországi munkaerő foglalkoztatásának költségét. Ilyen feltételek mellett aligha meglepő, hogy burjánzik az adóelkerülésre épülő rejtett gazdaság.
Sajnos, az európai összehasonlító statisztikák arra utalnak, hogy Magyarország pozíciója a fiskális kiigazítás óta tovább romlott ezen a téren: 2006 során az egy órára jutó munka költsége nálunk több mint 10 százalékkal nőtt – nagyobb mértékben, mint bármely más európai országban (leszámítva a lényegesen alacsonyabb bérszintről induló, ugyanakkor évek óta szárnyaló GDP-növekedést mutató baltiakat). A legkevésbé sem csodálkozhatunk azon, hogy a munkaköltségek itthoni drágulása kedvezőtlen nyomot hagyott a foglalkoztatás alakulásán is. Miközben Európa egészét tavaly a gyors növekedés és az élénken bővülő foglalkoztatás együttese jellemezte, addig hazánkban mindössze 0,9 százalékkal emelkedett a foglalkoztatottak száma (ez Franciaországgal holtversenyben a legrosszabb eredmény).
ADÓREFORM-IGÉNY. A következtetés egyértelmű: csak akkor van remény a visszatérésre a gyorsabb, érezhető foglalkoztatás-bővüléssel együtt járó növekedési pályára, ha mérséklődnek az élőmunkát terhelő költségek. Mivel eközben a fiskális kiigazítás természetesen nem adható fel, elkerülhetetlennek látszik az adóreform, ezen belül a munkát, a fogyasztást és a vagyont terhelő adók relatív súlyának megváltoztatása. A munkát terhelő költségeknél a tb-járulékok – a nyugdíj- és az egészségbiztosítás jól ismert finanszírozási problémái miatt – nyilván nem csökkenthetők, az szja-terhek ugyanakkor számottevően mérséklendők. Ezzel párhuzamosan szükség van – a választási kampány során meggondolatlanul csökkentett – felső áfa-kulcs emelésére, és nem halogatható tovább a magánszemélyekre és vállalkozásokra egyaránt kiterjedő ingatlanadó bevezetése sem, ami ugyanakkor lehetőséget ad az európai jog szempontjából amúgy problémás iparűzési adó eltörlésére is. Ha az adóreformot elmulasztjuk, akkor félő, hogy az új uniós tagállamok közül először a magyar lakosság érezheti majd a bőrén a konvergencia feltételességét. Vagyis azt az állapotot, amikor tartósan kell szembesülni az életszínvonal romlásával.
A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója.
