Fontosabb kérdés, hogy egyszerű határincidensről van-e szó, még ha presztízsszempontok el is odázzák a megoldását, vagy az epizód a közel-keleti átrendeződés egy újabb nagy fejezetét vezeti fel. Valószínűbb az előbbi, de akadnak, akik az utóbbit jósolják. Az orosz sajtó például máris napokon belüli amerikai légitámadást fantáziál az iráni nukleáris létesítmények ellen, amit a térség térképének újrarajzolása követne.
Tény, hogy amennyiben a cél a már eddig is meglévő konfliktus eszkalálása, úgy megfelelő casus belli lehet a haditengerészek fogságban tartása. Ha azonban így lenne, a brit diplomácia aligha váltott volna irányt az elmúlt napokban, s keresné a megoldást a nemzetközi nyomásgyakorlás helyett a színfalak mögötti kétoldalú tárgyalásokban. Sem Washingtonban, sem Londonban nem érződik az eltökéltség a katonai fellépésre, amelyhez még kevésbé tudnának szövetségeseket találni, mint az Irak elleni támadáshoz. Kísért a múlt, a nemzetközi közvélemény meglehetősen óvatos. Tony Blair az ENSZ-ben sem kapta meg azt a támogatást, amelyet előzetesen remélt, s az Európai Unió sem függesztette fel a kapcsolatait a válság megoldásáig Teheránnal. Szavakban ugyan a közösség kiáll Nagy-Britannia mellett, a kontinentális sajtó azonban felteszi a diplomaták által a szőnyeg alá söpört kérdést: mit keresnek még a brit hadihajók a Perzsa-öböl kényes térségében? Valóban európai ügyről van szó?
Az sem európai érdek, hogy az iráni keményvonalasok és mérsékeltek egyre leplezetlenebb belső harcában az előbbieket erősítse bármilyen erőfitogtatás. Az uniónak azt kell segítenie, hogy a konfliktus gyorsan és csendben, békésen megoldódjon. A túszdráma elhúzódásán és a közel-keleti olajtérségben uralkodó feszültség fenntartásán a magyar átlagpolgárok is csak veszíthetnek. Ezt mindenki könnyen beláthatja, aki szerdától a kutaknál a korábbinál 6 forinttal drágább benzinből tankol.
