Stratégiai válságban van a Fidesz. A válság egyértelműen abból az abszurd igényből táplálkozik, hogy hárommillió szavazó egyetlenegy pártra, a „Szövetségre” szavazzon. Hárommillió szavazóra nem lehet politikai stratégiát írni. József Attila szavai, „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” a Fidesz esetében fordítva működik: el kell mondanom mindenkinek, nem mondok hát semmit senkinek.
TÖBBSÉGRE ÉPÍTETT TÉMÁK. A bűvös 2006-os szám, hárommillió szavazó, a politika mindkét oldalának fontos. A megszerzésükre épített stratégiában azonban óriási különbség van. Gyurcsány Ferenc eldöntötte: olyan ügyekben „élesíti” a politikáját, amelyben a többséget védheti egy „veszélyesnek” nyilvánított kisebbséggel szemben. Ilyen az egyház politikai, a bankok pénzügyi befolyásával, valamint a határon túli radikális vezetők békétlenségeivel szemben vívott küzdelem. De ilyen a magyar csapatok hazahívásának ügye, és ilyen a „gazdagokkal” szemben meghirdetett adóküzdelem.
SOMOGYI ZOLTÁN, a Political Capital Institute vezetője
Orbán Viktor viszont a Fidesz cselekvőképessége helyett két, külső szempontban bízik. Egyrészt hiszi, hogy kipukkad majd a „dumakormány” lufija. Ha ezt lefordítjuk az elemző nyelvére, akkor azt látjuk, hogy Orbánék is elismerik a Gyurcsány-kormány első sikereit, és imádkoznak azért, hogy a kormány népszerűsége majd valahogy, valamikor alábbhagy. Másrészt, a Fidesznek a jobboldali szavazók „megnyugtatására” vonatkozó üzenetei arról szólnak, hogy az ország gazdasági válságban van, és újabb forintválság elé néz. Lehet, de mi van, ha mégsem?! Mit tesz akkor a Fidesz, ha az európai gazdaság beindul, a GDP nő, és a nemzeti költségvetésnek ezáltal sok százmilliárd forintos többletbevétele lesz?! Valószínűleg nem tud semmi mást tenni, mint megkérdezni saját magától: vajon mi is a mi politikánk tartalma? Mi az a belülről jövő politikai irány, amely a választási győzelem felé visz? Erre pedig egyre nehezebb igazi választ adni.
Az egyik, hogy mindennel szembe megy, amit a kormány tesz, és azt mondja, hogy Magyarország hajóját 180 fokkal meg kell fordítani. A másik – ennek ellentmondó – politikai irány az lenne, hogy a dolgok mennek valahogy, de sokkal gyorsabban, sokkal lendületesebben kellene menniük, ráadásul az embereknek, a választóknak több hasznot kellene húzniuk belőle. Az első irány esetén a Fidesz alapvető, de ki nem mondott problémája, hogy ami kritikát megfogalmaz, azzal saját kormányzását is kritika tárgyává teszi. Ha a tartalomtól eltekintünk, és csak a politika látható részét, vagyis a kommunikációt, a marketinget nézzük, akkor a Gyurcsány-kormány nagyjából hasonló szellemiségben, hasonló mentalitásban kormányozza az országot, mint azt a Fidesz tette. Ami az egyiknek Széchenyi Terv, a másiknak Nemzeti Fejlesztési Terv; ami az egyiknek otthonteremtési támogatás, az a másiknak Fészekrakó program; ami az egyiknek „nemzeti”, az a másiknak „hazafi” – és sorolhatnánk hosszasan, egészen az immáron közös kinccsé vált „munka-otthon-biztonság” egykori MSZMP-szlogenig bezárólag.
SZEMBENÉZNI A VALÓSÁGGAL. Ám ha ez a helyzet, akkor miért nem választja a békésebb, középre húzó irányt Orbán pártja? Mondhatnák, hogy „a szocialisták csinálják ugyan a dolgukat, de egyrészt lassú a fejlődés, fel kell gyorsítani a tempót, másrészt pedig a gazdaság állapota lehetővé teszi, hogy nagy, átfogó reformokat indítson el a szocialista párt”. Vagy azt, hogy „az emberek nem kapják vissza a gazdaság erejéből fakadó előnyöket, mert az állam ezt elveszi tőlük”. Ez lenne a Fidesz másik lehetősége, de ehhez politikusainak el kellene fogadniuk, hogy egyrészt 2002-ben kikaptak a választásokon, és egy legitim kormány váltotta őket, másrészt a gazdaság nincs (annyira) rossz állapotban, mint az ők hirdetik.
Ha a Fidesz 2006-ig nem tesz majd mást, csak ellentmond a kormánynak, s a kormány által okozott mély gazdasági válságról beszél, akkor ugyanaz történhet vele, mint ami a német szociáldemokrata párttal történt évtizedekkel ezelőtt. Helmut Kohl állandó kritizálása miatt a választók már előre ismerték a szociáldemokrata párt álláspontját: amire a kormány igent mond, arra a szocdemek nemet mondanak és fordítva. Ebből aztán tizenhat ellenzéki év következett.
