De Gaulle tábornoktól származik a híres bon mot: „Hogyan lehet kormányozni egy olyan országot, melyben 246 féle sajt létezik?” Én ezt hazánkra persziflálva úgy mondanám: nem csoda, hogy ez a nemzet nehezen kormányozható, amikor évtizedek óta olyan ízetlen, éretlen, abszolút pocsék sajtot kénytelen enni, mint a magyar trappista.
Igaz, a sajt valószínűleg nem növeli a harci szellemet, és nem fejleszti az állampolgári fegyelmet. De az emberi találékonyság és életélvezetre való törekvés egyik legcsodálatosabb terméke. Kétségtelenül nem barikádra való – kivéve a magyar trappistát és társait, melyek még osztályharcra is alkalmasak. Viszont páratlanul jól érzi magát, mármint a jóféle sajt, a jóérzésű és jó közérzetű emberben, megágyazván a biológiai boldogság állapotát. Ami metafizikai szempontból ugyan elhanyagolható, de szerintem az efféle boldogságérzet egyáltalán nem árt az üdvözülésnek. Meggyőződésem: Szent Pétert nem elsősorban a sajt iránti vonzalmunk érdekli, amikor majd kopogtatunk kapuján.
Micsoda sajtok vannak, Istenem! Egész királydinasztiák. Az egyik király a gyerekkorom óta föllelhetetlen felvidéki őszi brindza. Minden elemet elmagyarázok. Nem mindegy, hogy milyen magaslaton legel a birka (de magaslati legelő füve kell). Nem mindegy, hogy a Felvidék melyik részén van az a legelő, én egykori nagyapám egykori Sáros megyei birtokát mondanám. A bacsó (hegyi juhpásztor és sajtmester) készítette ezt a brindzát. És azért beszélek őszi brindzáról, mert csakis ősszel, nagy dunsztosüvegekbe gyömöszölve, a brindza élni kezd, kifényesedve, síkosan és lucskosan dagad kifelé az üvegekből, harsányan illatozva, csípősen, és mindig le kell vágni a kitüremkedésből, enni belőle, majd a többit más edénybe gyömködni: krumplis rozskenyérrel fantasztikus élményt képes nyújtani. Sárosba kéne menni, tudnak-e még róla félévszázad múltán?
De a jórészt borzalmas magyar sajtok között is akad jó, az viszont világszám. Illetve az lehetne, ha európai módra csomagolnák és odafigyelne valaki a marketing-vitaminhiányban szenvedő magyar sajtszakmában. A pálpusztai, a szekszárdi, az ilmici például nyugodtan világszám lehetne.
De hagyjuk a panaszt, mert volt és van valaki, aki fölfedezte ezt a nemzeti nyomorúságot, és hivatásának tekinti a honi sajtkultúra fölemelését. Sajtmester és sajtmisszionárius. Van egy üzlete a pesti belváros szűk és exkluzív Gerlóczy utcájában. T. Nagy Tamás sajtboltjában De Gaulle 246 féle sajtjából legalább 200 kapható, változó fajták, változó számban. Fantasztikus élmény már a látvány is, az illatokról nem is beszélve, tessék egyszer belépni (aki még nem tette). A mester személyesen járja Franciaország sajtkészítő gazdáit, akik állataik pasztörizálatlan (bio) tejéből, a legszigorúbb szabályaik szerint állítják elő sajátos, karakteres sajtjaikat. Mint a híres tájborok, szőlőfajták, évjáratok nevesített borászainak, ezeknek a sajtgazdáknak is felelősségük és nimbuszuk hordozója a sajt, amit eladnak, például T. Nagy Tamásnak. Aki szállítóautóival begyűjti Európa legjobb sajtjait, kiteríti a Gerlóczy utcában, sőt most már terít egyéb üzletekben, a jobbakban, ha nem is 200 félét, mint a saját sajtbarlangjában. El se kezdem a felsorolást, épp csak megemlítem a brutális diszkrécióval illatozó, kis fajansz tálkában árusított Saint-Félicient (á la Lyonnaise), vagy a Perelle-féle normandiai sajtgazdaság fadobozos Camembert-jét, az abszolút eredetit, vagy az üzlet hátterében felmagasodó óriástök-szerűséget Itáliából, a Provolone nevezetű keménysajtot (a parmezán-családból), melyhez a magyar sajtmester illatozó muskotály zselét ajánl, s igaza van.
Még az olíva és egyéb bogyókról, fűszerszámokról, meg a gombákról, sőt, az édességekről, és egy ide tartozó szomszédos kávéházról kellene beszámolnom, hogy a hedonista kört bezárjam, de mindezt majd legközelebb. Ha addig élünk még. És nem temet el egy kafkai vízióban valamilyen megállíthatatlanul dagadó brindza-szörny. Szent Péter penitenciájaként.
