Kijev azt reméli, hogy Ukrajnának 2008-ra sikerül eleget tennie a NATO-tagság követelményeinek. Tény: az északatlanti szövetség 2005. áprilisi vilniusi értekezletén Ukrajna ígéretet kapott arra, hogy megkezdheti a csatlakozás előtti „intenzív véleménycserén alapuló tárgyalásokat”, de azt ma még aligha látja bárki is, hogy ennek a folyamatnak hol lesz a végállomása.
HADIIPARI MEGFONTOLÁSOK. Kérdés, kinek jó Ukrajna NATO-csatlakozása. Nos, egyes vélemények szerint a taggá válás teljesen megsemmisítené az ország hadiiparát. Mint emlékezetes, a Varsói Szerződés tagállamait annak idején döntően szovjet fegyverzettel látták el. Ezek nem voltak a legkorszerűbb technikai eszközök, de akkoriban feltétlenül üzembiztosnak, tartósnak és hatékonynak számítottak. A Szovjetunión belül a hadiipar tortájából Ukrajnának elsősorban a rakéták és a rakétavezérlő rendszerek jutottak; a köztársaságban persze gyártottak harckocsikat, valamint egyéb fegyverzeteket is. Ezen az alapon nyugszik tehát a Szovjetunió széthullásával függetlenné vált ország jelenlegi hadiipara, amely a hivatalos adatok szerint napjainkban csupán az exportból évi mintegy 800 millió dollár bevételt biztosít Kijevnek. (Nem hivatalos számítások szerint az ágazat bevételei ennek az összegnek a többszörösére rúgnak.)
Kolcsuga-radar. Ukrajna csúcstechnológiára is képes.
Ami Magyarországot illeti, a független Ukrajna hadiipari termékei fölöttébb sajátos körülmények között jelentek meg hazánkban. Az Oroszországi Föderáció – a még a szovjet időkből származó – államadóssága fejében a kilencvenes évek elején MiG-29-es vadászrepülőgépekkel látta el Magyarországot. A csúcstechnológiát képviselő gépekhez azonban lejárt szavatosságú, vagy annak határán lévő ukrán rakétákat adtak fegyverzetként. Ezek a rakéták elvileg használhatók voltak, csakhogy felfüggesztés előtt minden repülésnél be kell vizsgálni őket. Az ehhez szükséges berendezéseket viszont már nem kaptuk meg, azok ugyanis ukrán gyártmányok, következésképpen az Oroszországi Föderáció nem tudta azokat szállítani. Akármilyen hihetetlennek tűnik is mai szemmel: az akkor csúcskategóriájú MiG-29-esek több mint egy évig rakéták nélkül, csupán a hagyományos fegyverzettel repültek.
Ukrajna hadiiparán persze akkoriban nem sokat segített a magyar üzlet: az ágazat a legtöbb területen hanyatlásba kezdett. A gyártókapacitásokat nyugati mintákra kezdték átállítani polgári termékek gyártására. Csakhogy míg nyugaton a hadiüzemek legalább részlegesen magánkézben vannak, az ukrajnaiaknak az állam volt a tulajdonosa. Ezért mire eldöntötték, mit, mikortól és milyen piacra gyártsanak, addigra a kiválasztott termékstruktúra számos esetben már régen elavult. Az állami döntést viszont végre kell hajtani, vita nem lehet. Így fogott bele például a harkovi gyár harckocsik helyett konyhai edények gyártásába. Ám mire az első fazék lekerült a gyártósorról, a boltok telítve voltak az import rozsdamentes tömegtermékkel. A gyár képtelen volt túladni a portékáján; ha valaki esetleg edényt kívánna vásárolni, a raktárai még mindig tele vannak…
Mindezek után jött a mentő ötlet: a hadiüzemek gyorsabb átállítása érdekben részvénytársaságokat hoztak létre, amelyekben az állam vagy csak részben, vagy egyáltalán nem vett részt. Ezek a cégek természetesen csak a legritkább esetekben kaphattak állami megrendelést, logikus lépés volt viszont, hogy aki az üzletet hozza, az a részvénytársaságoknak is a tulajdonosává válhatott. Mit tesz isten, az oroszországi pénzügyi körök láttak üzletet az ukrajnai hadiiparban, és a vegyes vállalatok jelentős részét fel is vásárolták.
Nem volt szükség tovább az edények gyártására: a fegyverzetet újból el lehetett adni. Nem is kellett hozzá más, csak egy „kis helyi háború”: Csecsenföld. A kaukázusi harcok következményeként a hadiipari megrendelések a korábbiak sokszorosára növekedtek – Ukrajnában is.
SAJÁTOS REND. Az üzlet felfutásában persze szerepet játszott az is, hogy a technikák jó részét háborús veszteségként leírták – majd harmadik országok felé eladták. A fegyverkereskedelem útját értelemszerűen annál nehezebb nyomon követni, minél több helyen történik az eszközök gyártása, összeszerelése, beüzemelése és rendszerbe állítása. Ukrajnában létezik egy közmondás: „Amit nem tudsz megvenni sok pénzért, azt megveheted nagyon sok pénzért.” Az ország ma is nagyon távol van attól, hogy rend legyen benne, a kilencvenes években azonban a harckocsiktól a hasadó anyagig minden eladó, illetve beszerezhető volt. Így adták el például annak idején „ócskavasként” a Fekete-tengeri flottát (az ügyletben állítólag része volt a nemzetközi pénzmosás és egyéb törvénytelen ügyletek vádjával az Egyesült Államokban bíróság elé állított Pavlo Lazarenko ex-miniszterelnöknek), de ez a – politikai legfelső köreit is átszövő – rendszer volt a háttere annak a titkos üzletnek is, amelynek keretében Ukrajna egyenesen Leonyid Kucsma akkori államfő jóváhagyásával szállított 2001-ben Kolcsuga légvédelmi radarrendszereket Iraknak.
Más kérdés, hogy ezen előzmények nélkül Kijev talán nem ismeri fel a haditechnikai fejlesztésben rejlő lehetőségeket, s ma nem gyártana csúcstechnológiájú fegyverzeteket (például a Kolcsugát). Igaz, a technológiai színvonal még nem minden: a különböző fegyverzetek számára piacot is kellene találni. Oroszországnak azonban megvan a saját hadiipara, az észak-atlanti szövetség tagországai pedig azért nem érdeklődtek, mert bár az ukrán fegyverzetek csúcstechnológiát képviselnek, ráadásul olcsók is, nem NATO-kompatibilisek.
FEGYVEREK FEKETÉN. Az ukrán hadiipar ma kénytelen megelégedni a szerény mértékű hivatalos fegyverexportból, a volt Varsói Szerződés-tagok elavult szovjet fegyverzetének felújításából, a hadiüzemek polgári célú termékeinek értékesítéséből, a kutató-fejlesztő munka járulékos eredményeinek felhasználásából származó bevételekkel. S persze ne feledkezzünk meg a fekete fegyverkereskedelemről sem – e szegmensben mellesleg a különböző terrorista szervezetek a fő vásárlók. Ez az „üzletág” ma alighanem az egyik legnagyobb olyan probléma, amely Ukrajna euro-atlanti integrációját akadályozza. Miközben Kijev szerint éppen a Nyugat az, amely segíthetne megfékezni a fekete ügyleteket. A múlt év végén a narancsszínű forradalom segítségével elnökké választott Viktor Juscsenko ugyanis ebben a kérdésben Oroszországra nem számíthat – annak ellenére sem, hogy Moszkva szintén küzd a nemzetközi terrorizmus ellen-, így már csak ezért is sürgeti a NATO ukrajnai jelenlétét és az ország NATO-tagságát. Mindazonáltal afelől aligha lehet kétsége, hogy miközben a Nyugatot sem lesz könnyű meggyőznie, az igazi csatát otthon kell majd megvívnia, hiszen a fekete fegyverkereskedelemben érdekelt azon körök, amelyek az elődje, Leonyid Kucsma tízéves elnöksége idején erősödtek meg, és még ma is komoly politikai befolyással rendelkeznek, nem fognak önként lemondani az aranytojást tojó tyúkjukról. Ez a kör nyilván mindent el fog követni Ukrajna észak-atlanti tagsága ellen. Azaz, ha a 2006 márciusában esedékes parlamenti választásokon Viktor Juscsenko ellenlábasai kerülnek többségbe, Kijev akár le is mondhat a NATO-csatlakozásról, nem beszélve az uniós tagságról szövögetett álmairól.
Más kérdés, hogy ha a fekete fegyverkereskedelem problémáját valami csoda folytán sikerülne is rendezni, Ukrajna NATO-tagsága akkor is számos problémát vetne föl. Mindenekelőtt az orosz-ukrán barátsági szerződés egyik cikkelye kimondja, hogy Ukrajna nem léphet be egyetlen olyan katonai szervezetbe sem, amelyet az Oroszországi Föderáció adott esetben ellenségnek tekinthet – márpedig az észak-atlanti szövetség ilyen. Vagy hogy még egy példát említsünk: jelenleg a fekete-tengeri orosz flotta nagy része Szevasztopol kikötőjében állomásozik. Ha Ukrajna belép a NATO-ba, akkor az amerikai vagy például a török hadihajók majd az orosz egységek mellett fognak horgonyozni?
Ez azonban még nem minden. Vlagyimir Putyin orosz elnök 2005. május 10-én elmondott győzelem napi tévébeszédében közölte: Moszkva nem ellenzi Ukrajna és Grúzia NATO-tagságát. Csakhogy azt is hozzátette: ez esetben a két országból kivonja „érzékeny” technikáit és technológiáját. Ez Ukrajna hadiiparát alighanem szintén a padlóra küldené. Igaz, nagy kérdés, hogy a jelenlegi NATO-tagországok hadiipari vállalatai örömmel vennék-e, ha a szövetségen belül megjelenne néhány új – természetesen már NATO-kompatibilis eszközöket gyártó – vetélytárs. Pontosabban ez nem is igazi kérdés. A hadiipar állami megrendelésekből él, márpedig békeidőben azokból nincs különösebben sok. A tortából tehát mindenkinek annál több jut, minél kevesebb a piaci szereplő. Ráadásul Ukrajna NATO-belépése az árak terén mindenképpen verhetetlen konkurenciát teremtene a szövetség jelenlegi fegyverzet-beszállítóinak. Ezért nem kizárt ugyan, hogy egyes nyugati fegyvergyárak tulajdonrészt vásárolnak az ukrán hadiipari cégekben, de jó eséllyel csupán azért, hogy aztán nyomban „kiiktassák” a konkurenciát.
Márpedig egy ilyen fordulat – ha az netán néhány éven belül bekövetkezik – feltétlenül hatással lenne a szövetség új, közép- és kelet-európai tagjaira, köztük természetesen Magyarországra is. A Magyar Honvédség még messze nem állt át teljesen a NATO-technikára, hiszen a folyamat nem csupán sok időt, hanem temérdek pénzt is igényel. Vagyis ha a még használatban lévő (részben NATO-kompatibilissé átalakított) korábbi haditechnika ukrajnai felújítási bázisai megszűnnének, az amúgy is súlyos pénzhiánnyal küszködő Magyar Honvédség olcsó szervizlehetőség nélkül maradna. Magyarországnak tehát rövid távon mindenképpen az az érdeke, hogy támogassa Ukrajna észak-atlanti tagságát, de egyúttal az ottani hadiipar fejlesztését és NATO-kompatibilissé tételét is.
