Leütött egy magyarnemzetest?
Már azt hallom vissza, hogy ketten is megsérültek miattam, sőt az egyikük kórházba került. Egyre nevetségesebb az ügy. Na, elmondom, hogy volt. A színpadtól mentünk a tömegen keresztül, a miniszterelnök kezet fogott, akivel tudott, időnként megállt, beszélgetett az emberekkel, a fotós kollégák pedig, ahogy szokás, elállták az utat, fényképezték. Amikor haladtunk volna tovább, igyekeztünk megkérni őket, biztosítsanak szabad utat, hiszen nemcsak a miniszterelnöknek, hanem bárkinek joga van szabadon közlekedni. Már az autó mellett álltunk, amikor a Magyar Nemzet fotósa, valamint a táborszervezők, Németh Zsolték által meghívott, felbérelt fotós és még egy fotós kolléga nehezményezte, hogy nem állhatnak az autó ajtajába, vagy tán be is ültek volna a miniszterelnök mellé. Én előttük álltam, nekik háttal. Amikor egyesült erővel toltak előre, egyet hátraléptem. A Nemzetben erre az jelent meg, hogy lökdösődtem. Nem értem, hogyan tudnék hátrafele lökdösődni, ütni! Ez szánalmas és nevetséges.
„A miniszterelnök sajtósa fizikailag is inzultálta kollégánkat.” Ez jelent meg a kormánylapban.
Én soha senkinek nem panaszkodom. Most is ezt az egészet csak azért mondom el, mert ön rákérdezett. Volt kolléganőm, akit terhesen a Kossuth tér betonjára löktek ezek a nagyon sérülékeny és sértődékeny fotósok, majd ott hagyták. Minden egyes miniszterelnöki eseményen lökdösnek, a fejünkre teszik a kamerát, véletlenül vagy szánt szándékkal megütnek, belénk rúgnak, ez mindennapos, de úgy fogom fel, hogy a munkánk része. Nem szeretjük, hogy így van, de együtt tudunk vele élni, a munka lázában égő fotósoktól, operatőröktől ezt nem lehet rossz néven venni. Utólag sokszor bocsánatot is kérünk egymástól. A világnak van egy ilyen rendje.
Fejre vigyázni! – A képviselői irodaház előtt 2012. július 24-én
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
Ön sajtófőnökként rendre a testével védi a miniszterelnököt az újságíróktól. Ez nem inkább testőri feladat lenne?
Az én dolgom az újságírók vonatkozásában biztosítani, hogy a miniszterelnök, ha akar és módja van rá, adjon interjút, kerüljön olyan helyzetbe, ahol le tudják őt fotózni. De ha éppen indul valahová, abban egy újságíró sem akadályozhatja meg őt. Ez a szakmai véleményem.
A Lukács Csaba által jegyzett publicisztika nem pusztán a virtuális vagy valós tockosnak szól, amit kapott öntől a nemzetes újságíró, hanem a…
Nem kapott tockost! Hátrafelé nehéz tockost adni! Filmfelvételem van a történtekről: sem a Magyar Nemzetnek, sem önnek, sem az ellenzéki médiának, sem az idézőjelben mondott baráti médiának nem fogom megadni azt az örömet, hogy ezen csámcsogjanak! Megnéztem a felvételt, ami egyértelműen igazolja, hogy háttal állok, így tockost legföljebb az előttem álló román biztonsági őrnek tudtam volna adni, de nem állt szándékomban.
Hangomban nyoma sincs az örömnek. A tockos csupán azért jött a számra, mert Orbán Viktor kapcsán eszébe jut e szó az embernek, de lendüljünk túl rajta.
Hogy jön a tockos Orbán Viktorhoz?
Ő használta, illusztrálva uniós küzdelmeit.
Nem a sallerre gondol?
Az is volt. Közös mondatban szerepelt e két gyöngyszem. Vagy az tán a koki? Szóval a dolog vicces részén túllendülve…
Az egész nagyon vicces, nehéz túllendülni rajta. Próbáltam is felhívni Liszkay urat, a Magyar Nemzet főszerkesztőjét, ha már ők nem kerestek meg.
Tényleg hívta?
Igen.
És?
Először nem vette fel, de aztán korrekt módon visszahívott. Maradjunk annyiban, hogy nem egy malomban őrlünk. Én ott voltam, ő pedig az embereinek hisz. Ez valahol természetes.
A fideszes álmoskönyben nem sok jót jelent, ha valakit „házon belül” megtámad a Magyar Nemzet. Pokorni Zoltán, Stumpf István, Schmidt Mária és Áder János tudna mesélni erről. Most ön is felkerült a listára.
Bocsánat, de mi most Tusnádfürdőről beszélünk, nem?
Ki került listára? – Kossuth Rádió, 180 perc, 2012. szeptember 28.
Fotó: MTI
Meg a nemzetes cikkről.
A Magyar Nemzetről általánosságban nem nekem kell beszélni. Én azt tudtam elmondani, hogyan láttam a tusnádfürdői dolgokat. Ha a tudtomon kívül valakit kórházba juttattam, vékony, cingár legényként, elnézve a fotósok átlagos testfelépítését, hát, nagyon csodálkoznék…
Nem borítja föl az ön lelki egyensúlyát, hogy kvázi szerkesztőségi álláspontként jelent meg a jelzett publicisztika? „Mi a magunk részéről jeleznénk: a bunkóság, az agresszivitás, de még a lihegő szervilizmus sem tartozik a polgári, keresztény, konzervatív erények közé.” Ez kemény.
A hazugság bánt, de hogy ki írta, a szerkesztőség vagy egy olyan ember, aki állítólag nem kedvel engem, mert ilyen visszajelzést is kaptam, pedig nem is ismerem az illetőt, sosem találkoztunk, nos, ez nem zavar. Háromgyermekes családapa, békeszerető ember vagyok, aki harminchat év alatt egyetlen verekedésben sem vett részt, még diákként, gyerekként sem, mert mindig azt gondoltam, hogy érvekkel, a józanész alapján minden konfliktus feloldható.
A kormányzati kommunikációban ön a rossz rendőr. A másik pólus az előző ciklusban az újságírókkal általában szívélyes, olykor a döntések hátterét megvilágító Giró-Szász András volt. a rossz rendőrt nem szokták szeretni.
Én csak hivatalos információkat tudok adni, nem szivárogtatok, az nem az én dolgom. Privát véleményem, hogy a sajtó nem mindenható, egy újságírónak sem szabad mindent. Önök szerint akkor végezném jól a munkámat, ha minden újságírói és fotós kérésnek eleget tennék, ám ez esetben a miniszterelnök semmi mást nem tudna csinálni egész álló nap, és még úgy sem lenne elég a huszonnégy óra kielégíteni minden igényt.
Számos elemzés igazolja, hogy a miniszterelnök évek óta kizárólag kormányközeli médiumnak ad interjút.
Az én dolgom a lebonyolítás, az pedig gördülékenyen megy.
A „bunkó, szervilis, agresszív” jelzőhad azt mutatja, a saját sajtójuk elégedetlen önnel.
Jelzők! Tudja, én milyen jelzőket kapok folyamatosan az újságíróktól? Mégsem hívom föl se önt, se másokat panaszkodni. Tusnádfürdőn is miket kaptam!
Tusnádfürdő a minap
Fotó: MTI
Miket?
„Lefejellek!”, „Mekkora egy pöcs vagy te!”.
„Mekkora egy pöcs vagy te!”? Ezt kiabálták önnek a nemzetesek?
Szó szerint. Az említett három fotós részéről hangzott el. Ha már agresszió, én erről a verbális agresszióról tudok. Mire én a felvételen annyit mondok, hogy „legyetek szívesek, ne lökjetek be engem az autóba, jó? köszi!”. Amikor meg azt mondják, hogy lehetne ezt normálisabban, azt válaszolom, „lehetne, barátom, ha nem löknétek be oda a kocsi mellé”.
Az újdonság, hogy a fideszes politikai családon belül is megy ez a verbális agresszió. Korábban nem volt jellemző.
Dehogynem! A dolgok nem jobb- és baloldal mentén hasadnak, ha szabad ilyen sajtószervezési kulisszatitkot elárulnom.
Önre nézve lehet következménye ennek a nemzetes afférnak? Stabil az állása?
Nagyon furcsállnám, ha lenne ilyen következmény.
Csapkodnak a jobbos villámok. Például pár hónapja hitte volna, hogy bántódás érheti a nem mellesleg a Magyar Nemzetben is érdekelt Simicska Lajost?
Ez engem nem érdekel. Meg igazából az sem, hogy rám nézve lesz-e következménye az ügynek. Bár nyilván senkinek sem jó idézőjelben politikailag, hogy önnel erről beszélgetek, de ha hazudnak, ha igazságtalanul megtámadnak, és valaki megkérdez, hogy hogyan is volt ez barátom, válaszolok.
Szóval a Nemzet hazudott. Mármint a Magyar Nemzet nevű napilap.
Véleményt mondtak rólam. Meg azt, hogy háttal állva fizikailag inzultáltam valakit, ami fogalmilag kizárt.
Tehát volt vélemény, és volt hazugság.
Lelkük rajta. Biztos sokan egyetértenek velük. Minden politikai rendezvénynek van megszabott rendje, vannak rendezők, van ültetés, van forgatókönyv. Valamiféle rendet az újságíróknak is tiszteletben kell tartaniuk. Ez az én véleményem és szakmai szerepfelfogásom.
Ön alkotta ezt a szakmai szerepfelfogást vagy készen kapta?
Hosszú időn keresztül dolgoztam újságíróként, 1995-től 2000-ig, ötéves napi tudósítói tapasztalattal rendelkezem, ez és az azóta eltelt évek tapasztalata alapján végzem a munkámat, mindig azon a helyen és munkakörben, amire felkérnek.
Orbán Viktorral beszéltek a tusnádfürdői attakról?
Nem olyan horderejű az ügy, hogy a miniszterelnök foglalkozzon vele.
Szóval nem.
Még nem ültünk le beszélgetni róla.
