Ma már természetes és szokványos kísérője mindennapjainknak a rádió. Eszünkbe sem jut, mit kezdenénk nélküle. Ki is gondolná, hogy a „születése” óta alig nyolcvan év telt el. Merthogy a Rádió Budapest 1925. december elsején szólalt meg először. E jelentős esemény jó alkalom arra is, hogy megemlékezzünk az „elődről”, a Telefon-Hírmondóról, amelynek híres-neves feltalálója, hazai megalkotója Puskás Tivadar (1844-1893), Edison munkatársa és európai képviselője (is) volt. A rádiónak ez az előfutára 1893. évi üzembe helyezésekor a hatezer előfizetőnek az Operaház és a Népszínház előadásait közvetítette. Mégpedig négy hónapra potom 6 forint előfizetési díjért. A nagy változást, a fordulópontot – Márai Sándor szavaival – a század ajándéka, a rádió hozta. S hogy mit is jelentett korának e technikai csodája, arról színes képet kapunk a jeles magyar írók novelláit és publicisztikáit csokorba gyűjtő Rádió!… Rádió!… című kis kötetből.
Bálint György írja: „a rádió izgalmas és veszélyes játékszer, végzetes, kétélű ajándéka a sorsnak”. Mivel pedig „az életet a távolságok teszik elviselhetővé, a legtöbb személynek és dolognak az enyhítő körülménye, hogy messze van. Ma már nincs semmi messze, az éterhullámok úgy kötnek mindenkit mindenkihez, mint a bilincsek”. Kosztolányi nem fél a „bilincstől”, sőt a rádiónak a csodáját dicséri, azt a barna mahagóni dobozt, bűvös szekrényt, kincseskamrát, ami néha lomtára, szemetesládája mindenféle hangnak, mely a föld és ég között lármáz, amivel azonban „míg az ágyunkban heverünk, országok, népek nyitnak be hozzánk”. Márai Sándor pedig az „új műfajt” méltatja, mármint azt, mekkora varázslat is volt a harmincas években, hogy Sárika a Nemzetközi Vásár stúdiójából hárompercenként egy pengőért az éter szárnyain üzenhetett családjának, és elmondhatta: csókolok mindenkit, aki hallja, adja át! Karinthy meg az 1936. évi berlini olimpiáról tudósító helyszíni közvetítést tartja a legkorszerűbb műfajnak, merthogy „bizonyosan a legmegbízhatóbb alkalom egy esemény közlésére az a helyszín és az az időpont, ahol és amikor ez az esemény lezajlik”. Harsányi Zsolt egyenesen így meditál: mindannyian annak vagyunk áldozatai, hogy ezt a zseniális találmányt nem hamarabb találták fel, mert ha így lett volna, ma minden másképpen volna.
A rádió jövője is foglalkoztatja a neves írástudókat. Herczeg Ferenc 1935-ben ekként fogalmaz: ma még csak játszunk ezzel a találmánnyal, mint kismacska a napsugárral, de az idővel jobban át fogja alakítani az életet, mint Amerika felfedezése. Molnár Ferenc a tizedik születésnapon már egy olyan jövőbeni kiállításról ír, ahol majd százával fog állni az új rádió: színes, plasztikus, televíziós készülék, életnagyságú képeivel és „ismétlőszerkezetével”, amellyel akár hónapok múlva is lepörgethetjük az elmúlt eseményeket. Ezt a megvalósult jóslatot Karinthy imígyen egészíti ki: „a jövő rádiója zsebben hordható, öngyújtó nagyságú masina lesz, ügyes kombinációja a felvevő-, leadó- és távolbalátó készüléknek”. A technikai fejlődés távlatairól elmélkedve azonban mélységes pesszimizmussal tekint az emberiség jövője elé.
Rádió!… Rádió!…(Magyar írók novellái és publicisztikai írásai) 292 oldal • Noran Könyvek, 2005. • Ára: 2000 forint