Európai uniós tagságunk első évében parázs viták közepébe csöppentünk. Milyen keretösszegből gazdálkodjunk a következő hosszú távú költségvetési időszakban? Melyek legyenek a regionális felzárkóztató politika szabályai? Megkezdjük-e a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal? Csupa olyan nagy horderejű probléma, amely meghatározza a következő évtized integrációs fejlődésének irányát. Ráadásul ezeket az ügyeket nagyjából egy éven belül érdemben el kell dönteni, ily módon a jelenlegi 25 tagországra hárul a lehetséges megoldások közötti választás minden felelőssége.
BALÁZS PÉTER, a Corvinus Egyetem tanára, az Európai Unió volt biztosa
BEISMERÉS. A felsoroltak között is kiemelkedően fontos témának tűnik a versenyképesség. Az EU nemzetközi pozíciói immár számunkra is létfontosságúak. Sajnálatos, de igaz: a fogyó népességű és öregedő európai kontinens világméretű versenyképessége nem csillog régi fényében. A 15 tagállam 2000 tavaszán Lisszabonban pártkongresszusi ízű célt fogadott el: „2010-re Európa lesz a világ legversenyképesebb övezete”. Ha már akkor ott lettünk volna, történelmi tapasztalatainkra utalva bizonyára figyelmeztetjük őket, hogy a jövendő fényes győzelem hirdetése helyett inkább a megvalósítás eszközeit próbáljuk számba venni. Tavaly, tagságunk első évében, az unió szembenézett a valósággal. Beismerte, hogy a korábbi fogadkozás ellenére semmi jele annak, hogy Európa az élre törne a világversenyben. Éppen ellenkezőleg, látványosan nő a szakadék Európa és az Egyesült Államok gazdasági teljesítménye között, a háttérben pedig szédületesen száguld a kínai beruházás, termelés és fogyasztás.
Az Európai Kamarák Szövetsége évtizedekre becsüli Európa lemaradását az Egyesült Államoktól. Persze a gazdaságban igen óvatosan kell bánni az ilyen összehasonlításokkal. Valójában arról van szó, hogy egyes fontos mutatókat illetően Amerika mennyi idővel korábban tartott ott, ahol ma Európa ballag: a termelékenység tekintetében 14 éve, a jövedelmeket illetően 18 éve, a foglalkoztatást és a kutatásra-fejlesztésre fordított közpénzek arányát tekintve pedig negyedszázada haladta túl azt a szintet, amelyet az EU a XXI. század elején elért. A jövőre, a felzárkózás esélyeire vonatkozó számok még bizonytalanabbak. Az idézett tekintélyes kamarai szervezet abból a feltételezésből próbált kiindulni, hogy ha a vizsgált mutatók tekintetében az európai fejlődés rendszeresen évi 0,5 százalékponttal múlná felül az amerikait, akkor hány év kellene a különbség felszámolásához. Nos, a foglalkoztatást illetően 18, a termelékenység területén 51, a kulcsfontosságú kutatás és fejlesztés tekintetében pedig „mindössze” 118 esztendő. Ám a premissza eleve hamis. Európa fejlődése ugyanis nem múlja felül az Egyesült Államokét, ellenkezőleg, elmarad tőle, így a különbség nem csökken, hanem tovább nő.
Feltehető a kérdés, miért az Egyesült Államok a modell, az elérendő cél. Kétségtelen tény, hogy a gazdasági növekedés, a foglalkoztatás és az innováció területén Észak-Amerika jóval Európa előtt jár. Ugyanakkor a munkaerő egy órára jutó költsége nálunk alacsonyabb (az Egyesült Államokban 22, a kibővült Európai Unióban 19 euró), az infláció is mérsékeltebb (Egyesült Államok: 2,3 százalék, EU: 2,0 százalék), s tudvalevően mindkettő jó hatással van a versenyképességre.
A lisszaboni dokumentumot, illetve annak felülvizsgált változatát olvasva elég egyértelműen kirajzolódik azoknak az uniós tagállamoknak a fantomképe, amelyek gondjait ez a program orvosolni hivatott. Az alacsony növekedés elsősorban Németországban és Franciaországban nyomasztó gond, a munkanélküliség itt is, ott is meghaladja a 10 százalékot. E két ország a méreténél fogva másoknál is jobban érzékeli a világpiacon Európa hátrányát az amerikai versennyel szemben. A legtöbb EU-tagállam számára azonban az Egyesült Államok nem túl fontos gazdasági partner. Az unió ugyanis a saját belső piacát kínálja a tagállami külkereskedelem átlagosan kétharmada számára (az Egyesült Államokban a belső áruforgalom aránya csupán egyötödnyi). Magyarország esetében ez a mutató kiemelkedően magas: a külkereskedelmi áruforgalom mintegy 80 százaléka bonyolódik le az unión belül. Ilyenformán számunkra elsősorban az a fontos, hogy a közösség belső piacán miként alakul a versenyképességünk. Legfőbb konkurensünk nem az Egyesült Államok, hanem uniós társaink. Ugyanakkor – és ez nem ellentmondás – szinte közvetlenül érdekeltek vagyunk a nagy EU-tagállamok versenyképességében, világpiaci sikerében. Legnagyobb partnerünk, Németország mintegy 40 százalékkal részesedik a magyar külgazdasági forgalomból. Ha a német gazdaságnak jól megy, mozdonyként húzza magával a magyart, ha nem, veszteglésre kényszeríti. Tehát számunkra is fontos a lisszaboni program, még ha nem is közvetlenül rólunk szól.
Két kritikus terület
Az unió két, legtöbb pénzt felemésztő területén előbb-utóbb őszintén szembe kell nézni bizonyos alapvető kérdésekkel:
AGRÁRÁGAZAT
• A Fél évszázaddal a közös agrárpolitika megalkotása után milyen politikai érdekek fűződnek az apadó agrárjövedelmek bőkezű kiegészítéséhez?
• Mit ér meg ma a tagállamok kormányainak, főleg a nettó befizetőknek, az uniós mezőgazdaság (mértéktelen) támogatása?
• Meddig érdemes a nagy ráfordítással működő, túlnyomórészt kisüzemekre szabdalt európai mezőgazdaságot fölöslegek termelésére ösztönözni?
KOHÉZIÓS POLITIKA
• Milyen célokat tűzhet maga elé, milyen fajta különbségek kiegyenlítésére vállalkozhat az unió ahhoz, hogy a közös piac egységes követelményei mindenütt ugyanúgy számon kérhetők legyenek?
• Feladata-e a foglalkoztatás javítása a tagállamokban?
Ha igen, mit tehetünk ezért Brüsszelből? Infrastruktúrát építsünk, a munkaerőt képezzük, vagy a kutatásba fektessük inkább a közös pénzeket?
• Meddig mehet el az unió az olyan sajátos helyzetek kezelésében, mint például a magas hegyek, a ritkán lakott területek, a szigetek, a különösen távoli régiók, nagyvárosok vagy a határvidékek speciális gondjai?
Az a helyzet, hogy a kibővült unióban a munkabérek szintje között nagyobb az eltérés, mint amit a sportszerű piaci versengés ma Európában elvisel, illetve a tagállami politika befogadni és kezelni képes. Romboló hatásokat pedig nem volna okos dolog szabadon engedni. A tagállami kormányok belpolitikai félelmei miatt nem bocsátották be azonnal az új EU-tagok munkaerejét a régiek piacaira. Ezért lett a márciusi csúcs témája, és feneklett is meg az említett, elméletben ideális szolgáltatási irányelv. És ezért érzékeny téma az ipar „elvándorlása” a régi tagállamokból az újakba, holott ez nem más, mint a tőke szabad áramlása, a Római Szerződés egyik sarkalatos célkitűzése, az európai integráció fő értelme.
Az Európai Unióban megbecsült érték a társadalmi szolidaritás, a szociális szempontokból tompított verseny, az örökölt jóléti modell védelme. Ám ezek a kötöttségek fékezik a vállalkozók nemzetközi versenyképességét, és nehéz terheket raknak az államháztartásokra. Európa csigaházként cipeli magával megszokott életszínvonalát: a szociális juttatásokat és az azokat finanszírozó adóterheket. Miközben a működő és a spekulatív tőke szinte ellenőrizetlenül kering a világban, ügyesen kerülgetve az adózási kötelezettségeket, változatlanul az államok felelnek a közrend, közegészségügy, közoktatás és még egy sor más ágazat ezernyi gondjáért a maguk területén. A röghöz kötött országok egymással versengve próbálják magukhoz vonzani a befektetőket, munkahelyeket, fejlesztési és exportkapacitásokat, mint kókadó virág a méheket. A múlékony belpolitikai kurzusok is e témakörökben versengenek a közvélemény kegyeiért, ugyanazt – növekedést, foglakoztatást, versenyképességet, több iskolát, kórházat – ígérve bármely oldalról.
Segítene az államok gondjain, ha mindazt közösen tennék, ami együtt eredményesebbnek ígérkezik. De nem teszik. A példásnak tekintett európai integráció is foghíjas vállalkozás: egyes szeletei magasan fejlettek (például a közös külkereskedelmi vagy mezőgazdasági politika), sőt akadnak csúcsteljesítmények is (mindenekfölött a közös pénz létrehozása), más területeken viszont akadozik vagy létre sem jött az együttes cselekvés. Az egységesítési próbálkozások fennakadnak a nemzeti határokon. A négy alapszabadságból három működésének lefékezését, ha nem is menti, de legalább magyarázza az, hogy a foglalkoztatás igen érzékeny belpolitikai téma lett, főleg a nagy tagállamokban. Ám azt már nehéz megindokolni, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni közös küzdelem miért feneklik meg a nemzeti titkosszolgálatok elzárkózása miatt, vagy az uniós szabadalom esetében miért kell körömszakadtáig ragaszkodni a 20 uniós nyelvre való (drága és értelmetlen) fordításhoz. Az integrációnak Európában bőségesen van még tere, el lehet indulni új csapásokon, miközben kritikus szemmel célszerű vizsgálni az öröklött joganyag és közös politikák tömegét.
Számunkra új körülmény, az EU-tagság egyik fontos hozadéka, hogy az uniós nagypálya szabályaiba immár mi is beleszólunk, sőt aktívan alakítjuk azokat. Az elmúlt évben az uniós jogalkotás folyamatos üzemében a magyar szakértők, kormányzó politikusok és európai parlamenti képviselők is részt vettek. Mindannyiuknak meg kell tanulni az uniós összefüggések hálózatos rendszerében gondolkodni. Például nem szerencsés a borotvaélen táncoló, május 29-ére kiírt francia népszavazás előtt újabb csatlakozási tárgyalásokat kezdeni, vagy akár csak ilyenekről beszélni, mert ez fölöslegesen borzolja az idegeket Franciaországban, sőt másutt – például Hollandiában vagy Ausztriában – is. Az alkotmányos szerződés elutasítása pedig beláthatatlan politikai következményekkel járna. Újabb szomszédok felvételének szorgalmazása minden bizonnyal jót tesz a politikai, kiváltképp a jószomszédi kapcsolatoknak, ám egy-két nagy és szegényebb ország – például Törökország és Ukrajna – belépése olyan mértékben nyomná lefelé az uniós statisztikai átlagot (az egy főre jutó átlagos bruttó nemzeti terméket), hogy ahhoz mérten Magyarország is hamarosan a nettó befizetők között találná magát.
NINCS ÚJ BEFIZETŐ. A következő költségvetés körül kibontakozott vita sem egyszerűen a 2007-ben kezdődő új időszak bevételeiről és kiadásairól szól, hanem a 27, majd még több tagúra növekvő unió hosszú távú finanszírozhatóságának problémája került terítékre. Az újabban csatlakozottak csakúgy, mint az utánunk következők, egytől-egyig kérnek és kapnak. Kitől is? Nem az Európai Unió egészétől, hanem attól a néhány tehetősebb tagállamtól, amelyek befizetéseikkel eltartják az integrációs szervezetet. Sehol a láthatáron nincs újabb befizető, csak reménybeli kedvezményezettek állnak sorba az unió kapuja előtt.
Nincs hát mit csodálkozni azon, hogy az uniót finanszírozó országok, élükön Németországgal, megpróbálnak határt szabni a kiadásoknak. Egyelőre úgy, hogy a költségvetés teljes összegét korlátoznák a tagállamok összesített nemzeti termékének 1 százalékára. Ezzel szemben az Európai Bizottság napirenden lévő tervezete a 2007-2013 időszak várható összesített nemzeti termékének 1,14 százalékát javasolja felhasználni. A különbség tehát nem drámai mértékű. Egyébként a legutóbbi lezárt, 2003-as statisztika szerint az unió költségvetésének tényleges kiadásai majdnem pontosan 1 százalékot tettek ki. Csakhogy a szint százalékos befagyasztása azt jelentené, hogy az EU kiadásai arányukat tekintve nem növekedhetnek, csupán a nemzeti termék bővülésének mértékében tellene többre. Márpedig az unió tele van tervekkel, szerepel köztük a versenyképesség javítása, ambiciózus és bővülő szomszédsági kapcsolatok, a belső biztonság növelése, erőteljes külpolitikai aktivitás és hasonlók. Konkrétabb következtetésekre jutnának a tagországok, ha a kiadásokat a felhasználási célok szerint vizsgálnák, s megválaszolnák például a két, legtöbb pénzt felemésztő területet, az agrárágazatot és a kohéziós politika égető kérdéseit (lásd keretes anyagunkat), mert a közös költségvetés kapcsán nem a globális kereteken érdemes huzakodni, hanem a felhasználási célokat kell mérlegelni és rangsorolni.
Magyarországnak immár van szava az Európai Unió döntéseiben. A tényleges súlya, befolyása elsősorban attól függ, hogy mennyire szakszerű és hiteles a mondanivalója, mennyire képes a saját érdekeinek kemény képviselete mellett az összeurópai hatásokat és következményeket is tudomásul venni és kezelni. Az unió versenyképességének a cselekvőképesség is fontos pillérét képezi.
