Árnyék vetődött az Európai Unió történetének (az uniós gondolat 1958-as születése óta) egyik legfontosabb eseményére. Az árnyék túl kicsi volt ahhoz, hogy elrontsa az unió keleti kiterjesztésének pillanatnyi eufóriáját. Ciprus szigetéről van szó, amely az egy főre jutó GDP-t tekintve a negyedik leggazdagabb a most csatlakozók között, és amely nemzetközi felháborodás közepette mégis éppen csak „besántikált” az unióba. Mindez azért, mert a helyi politikusok egy olyan pillanatban játszották ki az etnikai kártyát, amely a világ mai, félelmetesen zilált helyzetében a józanság és egyetértés ritka pillanata volt.
Az angol kézen lévő támaszpont-sziget 1960-ban vált függetlenné. A Szuezi-csatorna államosítása után a brit East of Suez (Szueztől keletre) pozíciók a róluk elnevezett politikával együtt tarthatatlanná váltak, és London számára Ciprus stratégiai fontossága megszűnt. A máig vitatott zürichi paktum csak rövid ideig tarthatta egyensúlyban a 80 százalékos görög többség és a török kisebbség ellentéteit. A két közösséget 1963 óta egy ENSZ erők által őrzött, úgy-ahogy még átjárható „zöld vonal” választotta el, majd 1974-ben – ha jogilag nem is – a valóságban a sziget két (görög és török) állammá szakadt.
BEFOLYÁSOS BÁBÁK. Most e négy évtized után Ciprus páratlan esélyt kapott. Kofi Annan ENSZ-főtitkár kidolgozott egy olyan tervet, amely megszüntette volna a kettészakadást, lehetővé téve, hogy Ciprus egységes államként lépje át az EU küszöbét. A „józanság ritka pillanatát” pedig az jelentette, hogy a tervet Washington és az Európai Unió is támogatta, Sőt: mellé állt a görög és török kormány is, ami pedig nem kis politikai bátorságot követelt, hiszen az utóbbi 40 évben a ciprusi belviszály többször a háború peremére sodorta Athént és Ankarát.
Feltűnően nagyvonalú volt a török kormány, különös tekintettel az 1974-ben végrehajtott akciósorozat utóéletére. Akkor Athénben egy fasisztoid katonai junta volt hatalmon, amelynek tisztjei Cipruson puccsot kíséreltek meg, hogy a szigetet Görögországhoz csatolják. A katonailag erősebb Törökország inváziót indított és megszállta Ciprus északi részét, ahol létrejött egy külön állam, amelyet ma is csak Ankara ismer el. Az északi mérleg másik serpenyőjét viszont 40 éve lenyomja egy 35 ezres török megszálló sereg. Törökország régóta be akar jutni az unióba, amelynek a görögök már 1981 óta tagjai. Ankara azért nagyvonalú, mert racionálisan felmérte: ha feladja a ciprusi török államot és – az Annan-tervnek megfelelve – fokozatosan csökkenti túlzott katonai jelenlétét, akkor radikálisan javulnak felvételi esélyei. Ha az általános józanság győz, akkor az 1974-ben elűzött görög családok (vagy gyermekeik) visszatérhettek volna falvaikba. A török kisebbség továbbra is maga intézhette volna belső ügyeit – de megszabadulva az invázió miatt 40 éve tartó gazdasági szankciók átkától és így kiszabadulva a sziget „szegényházából”. A kormányzás egységét a kabineten belül működő, négy görög és két török politikusból álló különbizottság garantálta volna.
RÖVIDLÁTÓ MÓDON. A két ciprusi közösség vezetői azonban nem kerültek a józanság üdvös állapotába, hanem tovább üldögéltek a maguk etnikai kalitkájában. Denktas, a török államalakulat főnöke éppen úgy nemet mondott a rendkívüli ajánlatra, mint Papadopulosz, a ciprusi görög köztársasági elnök. A különbség nagy: a törökök nem fogadtak szót Denktasnak, mert szabadulni akartak az elszigeteltség nyomorúságából. A görögök viszont elhitték Papadopulosznak, hogy a nemzetközileg elismert kormány amúgy is bevonul az unióba, és esetleg jobb alkut is köthet.
Az eredmény abszurd, mint a 40 év és a tíz utolsó nap. Egyfelől, a görögök többsége nemet mondott, a törökök többsége igent. Így a szakadás továbbéléséért a görögök felelősek, de a politikai győzelem a törököké. Sőt, a gazdasági is, mert az EU büntetni fogja a görögöket és segíteni az eddig kalodába szorított török részt. Másfelől, a szakadás határa, a hajdani zöld vonal, ma már az unió határa is. De a sziget minden lakosának joga van ciprusi útlevélre, ami az unió határán kívül rekedt ciprusi törököket is az EU polgáraivá teszi.
Az árnyékvető nem nagy. Csak akkora, mint Magyarország tizedrésze, és lakosa annyi, mint fél Budapestnek. Az árnyék maga mégis hosszú. Nem lehet szó nélkül elmenni mellette. Különösen nem egy olyan régióban, mint a most csatlakozó, amelynek szinte minden országában vannak politikusok, akik a hatalom megtartása, vagy megszerzése érdekében a „karzatnak játszva” kihasználják, vagy éppen – ritkán nyíltan, mind gyakrabban egy naiv kódrendszer mögé bújva – szítják az etnikai ellentéteket.
