Súlyos műtétre szorult a negyvenöt éves vidéki fogorvos, akinek az anyagi körülményei még az amúgy pénzesnek ismert szakmája ellenére is alig közelítették meg az átlagost. Bizony jól jött neki a kórházban, hogy egészségügyi dolgozó. Így ugyanis jelentős kedvezményt – 50 ezer forintot – kapott a szívműtét hálapénz-tarifájából. “Mindössze” 100 ezret kellett fizetnie. 
Kökény Mihály. Tisztább viszonyokat szeretne.
FELBOMLÓ KONSZENZUS. Hálapénz-ügyben persze mindenkinek van személyes tapasztalata, vagy legalább egy rémtörténete. Ennek ellenére az utóbbi hetekben a Hálapénz.hu internetes oldal kapcsán kibontakozó össznépi vita jócskán meglephette azokat, akik valamelyest otthon vannak az egészségügy háza táján. Hiszen sokáig úgy tűnt, hogy a zsebbe csúsztatott boríték társadalmi kultusza érintetlenül élte túl a rendszerváltást. Miként azt az erről szóló tanulmányáért számos atrocitást megélt Ádám György jogász jóval a kilencvenes évek előtt megírta: a hálapénzrendszer teremtett áldatlan, de működőképes kompromisszumot az államszocializmusban páriának tekintett orvostársadalom és a hatalom között. “Mi nem panaszkodunk az alacsony állami fizetésünk miatt, cserébe ti nem bolygatjátok, hogy akkor mégis, miből élünk” – ez, a jelen formájában már valószínűleg több bajjal, mint haszonnal járó konszenzus mostanra viszont felbomlani látszik.
Erre vall, hogy bár az utóbbi hónapokban – köszönhetően a különféle kormányzati döntések elleni látványos fellépéseknek – a Magyar Orvosi Kamara (MOK) fel tudta sorakoztatni maga mögé a lakosság jó részét, a hálapénz körül azóta kirobbant vita kifejezetten rosszat tesz a gyógyító szakma megítélésének. Az orvosok egyik hagyományos és gyakori érve a hálapénz elfogadására az, hogy a méltatlan anyagi lehetőségek miatti szükséghelyzetben nincs más választásuk, mint elfogadni, sőt, elvárni a borítékot a betegtől. Egyes vélemények szerint ez az érvelés vezetett az orvosokkal szembeni váratlanul ellenséges hangulat kialakulásához. Különböző felmérések ugyanis azt mutatják: a lakosság koránt sincs annyira meggyőződve arról, hogy az orvosoknak anyagi gondjaik miatt járna az a pénz, amit a beteg sokszor csak úgy tud előteremteni, hogy adósságba veri magát. A Gallup egy felmérése szerint a hálapénzt adók több mint 80 százaléka úgy érezte: azt el is várják tőle.
KULTÚRAVÁLTÁS
A legóvatosabb, a statisztikai hivatal adatai alapján készített becslés szerint az orvosok nettó fizetésének 60-70 százalékát teszi ki a hálapénz éves összege, de akár annak két és félszerese is lehet, ha nem a legszigorúbb feltételezésekkel élünk. A Tárki egy korábbi tanulmányában e két adat között, a hivatalos nettó kereset másfélszeresére becslik a hálapénz átlagos nagyságát.
Az adóhivatal szintén nem rendelkezik adatokkal hálapénzügyben, sőt, még arra vonatkozólag sem, mennyi hálapénzről érkezik hozzájuk adóbevallás. A bevallások szerkezete ugyanis nem teszi ezt lehetővé: a vállalkozóként orvoslóknál egyszerű bevételként jelenik meg a paraszolvencia, ha megjelenik egyáltalán, az alkalmazottak esetében pedig gyakorlatilag a foglalkozás is ismeretlen marad az adóhivatal számára. A jövőben az egészségügyi miniszter kérésére nagyobb súlyt fektetnek majd a paraszolvencia vizsgálatára. Erre alapvetően kétféle lehetőségük nyílik: egyrészt a személyi jövedelemadó-bevallás tüzetesebb átnézése, másrészt a több reménnyel kecsegtető vagyongyarapodási vizsgálat. Az adóhivatal munkatársai ugyanakkor kiemelték: az orvosoknak a jövőben sem kell direkt hálapénz-razziáktól tartaniuk.
Gaál Péter, a Semmelweis Egyetem Egészségügyi Menedzserképző Központjának kutatója avval egyetért, hogy ha valóban a hála vagy a megszokás vezeti azt, aki borítékot csúsztat az orvos zsebébe, akkor nem érdemes a jelenséggel többet foglalkozni, mint a pincérek borravalójával – kulturálisan mélyen beágyazott társadalmi konvenciókat megváltoztatni hirtelen politikai elhatározásból aligha lehet, s nem is érdemes. A kutató mélyinterjúiból azonban egyértelműen kiderül: bár a betegek a felmérésekben feltett kérdésre válaszolva leggyakrabban a hálát jelölik meg fő motivációként, a hálapénzadás körülményeit részletesebb beszélgetés során elemezve számos formában tetten érhető a kényszer. Gaál Péter ezekre az eredményekre alapozva arra a következtetésre jutott, hogy a “hálapénz” a legritkább esetben tekinthető a klasszikus értelemben vett hála megnyilvánulásának.
Részben erre a felfogásra rímelnek azok a – többnyire orvosi – vélemények is, amelyek a Hálapénz.hu kapcsán láttak napvilágot, s amelyek szerint a szülészek (akikről az oldal információkat közölt) joggal várnak el pénzt a várandós nőktől cserébe azért, hogy a szülés időpontjában – tekintet nélkül arra, hogy az mikor következik be – a rendelkezésükre álljanak. A szülést bámelyik másik szakorvos is képes levezetni: a kismamának tehát azért kell fizetnie, mert az az igénye, hogy az ismerős orvosnál szülhessen, túlnő a szükségletein.
“A szükségletet közpénzekből kell finanszírozni, az igényeket nem” – summázza frappánsan a helyzetet Kincses Gyula, a szaktárca intézményeként működő információs központ, a Medinfo vezetője. Kökény Mihály miniszter hatpontos programként elhíresült intézkedéscsomagja (lásd külön) ezt az alapkoncepciót tükrözi: tisztább viszonyokat teremteni. A konkrét terv szerint a jövőben egyfajta co-payment, vagyis meghatározott összegű, természetesen akár önkéntes egészségbiztosításból is fizethető térítési díjat vezetnének be azokban az esetekben, amikor a beteg a maga választotta orvostól igényel ellátást. A szándék tehát a féllegális hálapénzrendszer kifehérítése, pontosabban szólva az, hogy a jelenség hátterében meghúzódó logikát a rendszer részévé tegyék.
Tárcatörekvések
Az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium tágabb, hálapénz-ellenes programja 6 fő törekvésekre épül:
1 Pontosítani a térítésért igénybe vehető szolgáltatások körét, különös tekintettel a szabad orvosválasztás következményeire, kezelésére.
2 Az orvosi kamarával együttműködve erőteljesebben szabályozni a hálapénz körüli etikai kérdéseket.
3 Szembesíteni a lakosságot ez ellátás költségeivel: februártól egyes kórházakban a záróje-lentés mellé a beavatkozások árát is megkapják a betegek egy fiktív számlán.
4 Minél teljesebb körű telefonos információs szolgálat megte-remtése ellátásról, intézményről, betegekről.
5 Hasonló célú zöld szám bevezetése.
6 Pozitív ösztönzők rendszerének kialakítása, például az Év Kórháza díj megalapítása.
De a szabályozhatóság elé az is akadályt gördít, hogy nagyon sok még az ismeretlen tényező a csukott ajtók mögötti rend-szerben. A beavatkozásonkénti nem hivatalos tarifákról keveset tudni, de minthogy azok – területtől, településtípustól és számos más tényezőtől függően – különbözőek, összegüket becsülni talán értelmetlen is volna. Az egyetlen biztos információ a hálapénzzel kapcsolatban az a tény, hogy szélsőségesen egyenlőtlen az eloszlása az egészségügyben dolgozók között. A teljes hálapénz összegének csupán egy tizede jut az egészségügyi szakdolgozókhoz, nővérekhez, ápolókhoz, pedig ők körülbelül háromszor annyian vannak, mint az orvosok. Az alapellátásban a borítékoknak mindössze egyharmada talál új gazdára.
Kirívó különbségek vannak az egyes szakmák között is: vannak köztudottan “zsebpénzes” foglalkozások (az élen feltehetően a különösképpen bizalmi viszonyt feltételező szülészettel és nőgyógyászattal), és vannak olyan szakterületek, ahol gyakorlatilag ismeretlen a fogalom. Ezek közül kiemelkednek a diagnosztikai szakmák, a patológia és az aneszteziológia is. A Tárki felmérése alapján az orvosok más orvosszakma tagjairól általában azt gondolják, hogy azok több alkalommal kapnak hálapénzt, mint saját maguk, vagy mint azt a szakterületük képviselőiről becslik.
