Jószerivel hidegháborús győzelemként ünnepelte az amerikai közvélemény Bobby Fischer világbajnoki címét 1972-ben, ami részben érthető is volt, hiszen a különc amerikai zseni győzelme több évtizedes szovjet hegemóniát szakított meg. A diadal hatalmas sakkláz kezdetét is magával hozta az Egyesült Államokban: ugrásszerűen nőtt a szellemi sport utáni érdeklődés és gomba módra szaporodtak a sakk-klubok.
Fischer színrelépése abban is változást hozott, hogy ő volt az első sakkozó, aki komoly díjazást követelt a fellépéseiért. Az 1972-es világbajnoki döntőn például kevesellte a 125 ezer dolláros díjalapot, s csak azután volt hajlandó asztalhoz ülni, hogy egy brit üzletember megduplázta azt. Összehasonlításképpen: az amerikai bajnoki cím elnyerése a hatvanas években 1000 dollár pénzjutalommal járt. Sokan tartották emiatt pénzéhesnek Fischert, egyik életrajzírója, Frank Brady szerint azonban a bajnokot legalább annyira motiválta, hogy elismertesse az amerikai társadalommal a sakk értékét.
Mindazonáltal a fellendülést Fischer visszavonulása után „recesszió” követte. A nyolcvanas évek elejére a leghíresebb New York-i klub, a Marshall Chess Club tagsága például az 1974-es 700-as létszámról 200-ra esett vissza. Akadt olyan nemzetközi mester, aki abból élt, hogy pár dollárért mérte össze a tudását egy parkban a járókelőkkel.
SAKKLÁZ. Lékó Péter minapi világbajnoki párosmeccse itthon is felkeltette a sakk iránti érdeklődést. „Míg körülbelül 8 ezren sakkoznak versenyszerűen, és 250-300 ezerre tehető azok száma, akik évente legalább egy partit játszanak, a Lékó-Kramnyik viadalt itthon figyelemmel kísérők száma már milliós nagyságrendű lehetett” – érzékelteti a sakk iránti érdeklődés megugrását Ambrus Zoltán, a Magyar Sakkszövetség főtitkára. „Lékó Péter elsősorban a személyiségének köszönheti népszerűségét” – állítja Verőci Zsuzsa, nemzetközi nagymester sajtófőnöke. „Péter sztárallűröktől mentes, kedves, aranyos fiú, emellett az emberek értékelték azt, hogy az első elvesztett meccs után volt ereje fordítani” – mutat rá Verőci, miért érezhette egy ország a magáénak az orosz világbajnok Vlagyimir Kramnyikkal összecsapó ifjú sakkozót.
Lékó Péter – az elmúlt évtizedek magyar klasszisához, Portisch Lajoshoz és a Polgár lányokhoz hasonlóan – olyan példakép lehet, aki sok fiatal érdeklődését kelti fel a sakk iránt. A reflektorfény ráadásul vonzza a szponzorokat is. „Elsősorban vidéken az önkormányzatok és a gazdasági társaságok körében sikk lett a sakkot támogatni: a jövő évi bajnokságokat már sikerült értékesítenünk” – örül kétszeresen is Lékó világbajnoki szereplésének a szövetség főtitkára.
Bobby Fischer. Nagy hatású színre lépés.
Adorján András, az 1978-as Buenos Aires-i sakkolimpia győztes csapatának tagja, Lékó egykori edzője, borúlátóbb a jövőt illetően. „Nem történik semmi változás, mint ahogyan akkor sem történne semmi, ha Péter diadalmaskodott volna. Amikor megnyertük az olimpiát – ami pedig bizony nagyobb teljesítmény volt – az sem hozott változást. Sőt! Hét szűk esztendő következett, s 1985-ig még az egyetlen rangos hazai verseny is elmaradt. Nem épültek sakkpaloták, nem indultak sakkiskolák!”
MELLÉKÁLLÁS. A milliós díjazású világbajnoki döntőket látva azt hihetnénk, hogy a játékosok könnyen megkeresik a „vajaskenyérre valót”. A sakkvilág azonban kettészakadt. „A sakkból az egész világon 25 ember él meg. Pontosabban ez csak a játékosokra vonatkozik, hiszen a sportág rengeteg versenyszervezőt és sakkdiplomatát tart el” – véli Adorján András, aki szerint a szakadás a versenykörülményeken is látszik. Véleményével egyetért Ambrus Zoltán is, aki szintén úgy látja, hogy azok a nagymesterek, akik nem a világranglista élén vannak, valóban nem élnek meg kizárólag a versenyzésből. A nagymesterek többsége azonban csak a sakkal foglalkozik, edzéseket tart vagy szakfolyóiratokba ír, így biztosítva magának valamilyen – többnyire szerény – megélhetést. „Ismerek ugyanakkor olyan nagymestert is, aki taxizik, és így tartja el magát” – mond ellenpéldát a főtitkár.
Magyarországon az emberek alapvetően sportnak tekintik a sakkot, elsősorban a versenysikerek miatt. Bár sok politikus és művész is kiváló sakkjátékos hírében állt (például Széchenyi István vagy Erkel Ferenc), sőt, már I. Endre lányáról is készült olyan kódexábrázolás, amint éppen a férjével sakkozik, a közelmúlt hírességei közül pedig Kádár János is minősített sakkozó volt, a játék megítélésben mégis a sportolók eredményei játszották a főszerepet. „Nem Kádár húzott helyettünk a táblánál” – összegez Verőci, aki szerint a sakk legújabban csak a férficsapat 2002-es olimpiai ezüstérme és Lékó dortmundi győzelme óta került újra az érdeklődés középpontjába.
Szponzorgondok
Az első „klasszikus” (nem a nemzetközi sakkszövetség által rendezett) világbajnoki címmérkőzést a Brain Games Network nevű csoport szervezte meg 2000-ben Garri Kaszparov és Vlagyimir Kramnyik között. A párosjátszma összdíjazása 2 millió dollár volt. A Brain Games azonban hamarosan csődbe jutott, és az Einstein Group nevű médiavállalkozáshoz került a világbajnokság kiírásának a joga. A Lékó Péter és Vlagyimir Kramnyik részvételével megrendezendő döntő tervezett időpontja 2003. volt, abban az évben azonban már csődbiztost neveztek ki az Einstein Grouphoz is. A pénz előteremtését végül a brazil Dannemann dohánykonszern vállalta. A díjalap 1 millió svájci frank volt, amit – mivel az végeredmény döntetlen lett – egyenlően osztottak fel Kramnyik és Lékó között.
A TEHETSÉG NEM ELÉG. Lékó példáján felbuzdulva a következő hónapokban-években nyilván sok fiatal ül le a sakkasztalhoz, nemzetközi mércével mérhető sikert elérni azonban nekik sem lesz könnyű. „A sakk nagyon nehéz pálya, ezer igazán tehetséges fiatal közül csak 3-5 jut el a csúcsra” – mondja Lékó egykori edzője, aki éppen tanítványa születése évében lett világbajnokjelölt. Adorján az egyik fő problémát abban látja, hogy a gyermekek a szülők döntése alapján kezdenek sakkozni, pár év alatt pedig a szülők már annyi pénzt „fektetnek” a sakkba – javarészt egyébként fölöslegesen -, hogy úgy érzik: onnan nincs visszaút.
Adorján szerint a sakk világszerte válságban van: kevesebb az egyéniség a sportágban, mint például a hetvenes években, a ma sakkozói között kevés az eredeti gondolkodó. Nehéz eldönteni, ez valóban így van-e. Annyi azonban biztos, hogy Bobby Fischer – aki persze maga is élesen megosztja a világ sakktársadalmát – fiatal korában azt nyilatkozta, egész életében csak sakkozni akar, ám a hírek szerint mégis elfordult a hagyományos játéktól. Helyette a sakk saját maga által kitalált változatát igyekszik propagálni, ahol a tisztek nem a megszokott helyükön állnak, hanem kisorsolt pozíciót foglalnak el. Az egykori világbajnok szerint ennél a játéknál a játékosok gondolkozása, nem pedig a segítők által elkészített seregnyi elemzés – azaz a tananyag – bemagolása dönti el a párviadalt.
