Rendszerint csak több év elteltével derül ki az Európai Bizottság elnökeiről, hogy kiválasztásuk jó vagy rossz húzásnak bizonyult-e. José Manuel Durao Barroso lehet az első, aki még az előtt igazolhatja rátermettségét, hogy a nem éppen nyugdíjas állást egyáltalán elfoglalta volna. A volt portugál kormányfő ugyanis néhány nappal az október 27-i – lapzártánk utáni – európai parlamenti végszavazás előtt látványos pókerjátszmába kezdett, hogy 25 tagú testületének bebiztosítsa a létfontosságú „igen”-t. Pedig a papírforma alapján Romano Prodi utódjának nem kellett tartania a „kártyapartitól”, hiszen az Európai Parlament hatásköre csak az egész bizottság jóváhagyására vagy leszavazására korlátozódik, márpedig utóbbira eddig nem akadt példa. Barroso „paklijában” azonban az olasz Rocco Buttiglione személyében lapult egy „Fekete Péter”, amely alaposan megkeverte a lapjárást.
Rocco Buttiglione. Az új bizottság Fekete Pétere.
PERSONA NON GRATA. Mint emlékezetes, a bel- és igazságügyi biztosi posztra jelölt konzervatív olasz politikus a polgárjogi bizottság meghallgatásán azzal keltett megbotránkozást, hogy „bűnnek” nevezte a homoszexualitást, a nőkről pedig lényegében azt mondta, hogy a fakanál mellett a helyük. Buttiglione egy csapásra persona non grata lett az európai szocialisták, a liberálisok, a zöldek és mások szemében, akik a kinevezési javaslat visszavonását, vagy más tárcához történő átirányítását követelték – cserébe a bizottság egészét támogató szavazatokért. A leendő bizottsági elnök, az amúgy szintén jobboldali pártkötődésű José Manuel Barroso azonban nem tette meg nekik ezt a szívességet. Annál is kevésbé, mivel azzal – miután a közösségi jog szerint nem kötelessége figyelembe venni a parlamenti bizottságok ajánlását – saját gyengeségét ismerte volna el, ráadásul magára haragította volna Olaszországot is. A portugál e helyett – Buttiglionét érintetlenül hagyva – látszatengedményekkel próbálta megenyhíteni a kőszívű eurohonatyákat. Csak annyit ért el, hogy néhány nappal a döntő parlamenti szavazás előtt teljesen nyílttá vált az új bizottság sorsa. A Barrosót közelebbről ismerők ugyanakkor elképzelhetőnek tartották, hogy a már eddig is több mesteri diplomáciai húzást bemutató portugál az utolsó pillanatban még előrukkol egy mentőötlettel, feloldva a kínos helyzetet.
MEGÚSZTA. Egy ideig úgy tűnt, hogy az Európai Parlament és az Európai Bizottság, illetve a parlamenti pártcsoportok között folyó idegharcnak a magyar Kovács László is szenvedő alanya lesz. A brüsszeli energiapolitikai tárca várományosa ugyanis egy, a bal és jobboldal közötti nyílt konfrontációban ideális ellenpólusa lehetett volna Buttiglionénak. Noha a szakbizottsági értékelés alaposan lehúzta róla a keresztvizet, megkérdőjelezve alkalmasságát a posztra, Kovács végül megúszta. Ahogy telt-múlt az idő, egyre kevesebbet lehetett hallani róla. Elsősorban vélhetően azért, mert a konzervatívok számára mindennél fontosabb volt, hogy ne nehezítsék meg „emberük”, Barroso brüsszeli beiktatását.
Mindazonáltal Buttiglionén, Kovácson – és a többi vitatott biztosjelöltön – túlmutat, hogy a meghallgatás érezhetően jó alkalmat adott az Európai Parlamentnek arra, hogy kipróbálja az erejét, és kijjebb tolja a saját „hatalmi” határait. Csakhogy Barroso nagyon jól tudja: a parlamenti erőfitogtatásnak egy ponton túl már az Európai Bizottság számára káros következményei lehetnek, ezért is igyekezett minél kevesebb engedménnyel keresztülvinni a jóváhagyási eljárást. Sőt, ezzel a jelek szerint egyesek az Európai Parlamentben is tisztában vannak. Olyannyira, hogy amikor a sajtó megkérdezte Hans-Gert Pötteringet, a legnagyobb frakció, az Európai Néppárt vezetőjét, támogatja-e, hogy az EP a következő alkalommal már az egyes biztosokról is szavazhasson, határozott „nemmel” válaszolt. A már 25 éve EP-képviselő Pöttering azzal magyarázta a meglepő elutasítást, hogy „ami az Európai Parlamentnek jó, nem biztos, hogy az Európai Uniónak is az”.
