Tüntető nyugdíjasok százezrei vonultak a minap Berlin, Stuttgart és Köln utcáira. „A szociális rombolás nem teremt munkát” – hirdették transzparenseiken a demonstrálók, akik füttyszóval tiltakoztak a szociáldemokraták és a Zöldek alkotta koalíció által alig egy éve meghirdetett Agenda 2010 reformcsomag szociális megszorító intézkedései ellen. A megmozdulás újabb szög volt a megcsappant népszerűségű kancellár, Gerhard Schröder politikai koporsójába: ha ma lennének a választások, az immár a szakszervezetek támogatását is elveszítő szociáldemokratákra a 2002. szeptemberi 38,5 százalékkal szemben mindöszsze a németek 26 százaléka szavazna.
Gerhard Schröder. Súlyos feladatok várnak megoldásra.
ÍGÉRETEK. „Sajnos nem jutott el az üzenet az emberekhez, hogy az egészségügyi és nyugdíjrendszer reformja nélkül nem lehet ismét növekedési pályára állítani a német gazdaságot” – kommentálta a kancellár az április 4-i tüntetést. Ám rögtön hozzá is tette, hogy a reformok útjáról a társadalmi érzékenység ellenére sem szándékozik letérni. A demonstrációkat – és a mind gyakoribb sztrájkokat – a kormány kommunikációs hibájával magyarázó Schröder a reformok beindításakor tisztában volt azzal a politikai kockázattal, amivel a 20 millió nyugdíjast számláló országban a nyugdíjak befagyasztása és az egészségügyi ellátás költségeinek emelése járhat, ekkora megmozdulásra azonban szemmel láthatóan ő sem számított. Mindezek után, bár nyilatkozataiban makacsul újra és újra a reformok folytatása mellett érvel, ebbéli elszántságát egyre többen megkérdőjelezik.
Szorongatott helyzetében a kancellár valószínűleg a legváratlanabb irányból kapott segítséget. Az utóbbi években előszeretettel Európa betegeként emlegetett német gazdaság mindinkább cáfolni látszik a közgazdászok aggályait: három recessziós esztendő után az idén végre beindult a növekedés, olyannyira, hogy 2004-ben akár 1,8-2,0 százalékkal is bővülhet a bruttó hazai termék. Mindez ráadásul nem a fogyasztás erősödésének, sokkal inkább az exporttevékenység javulásának köszönhető, bizonyítékául annak, hogy a német termékek versenyképesek.
Európa legnagyobb gazdaságával ennek ellenére elégedetlenek az elemzők. Nem győznek figyelmeztetni, hogy a kedvező adatok csupán a világgazdasági konjunktúra és az amerikai fellendülés húzóerejének köszönhetők, azaz súlyos hiba lenne azokat reformok hozadékaként értelmezni, még inkább a változatlanul meglévő strukturális problémákat a szőnyeg alá söpörni. A lakossági fogyasztás drasztikusan visszaesett, már csak azért is, mert szakadatlanul felfelé kúsznak a munkanélküliségi mutatók – az állástalanok száma márciusban már a 4,6 milliós határt is meghaladta -, és továbbra is mindennaposak a vállalati csődök, és egyre több német nagyvállalat gondolkozik telephely-változtatáson, azaz tevékenysége olcsóbb országokba telepítésén (lásd cikkünket a 62-63. oldalon). A német lakosság és az üzleti világ továbbra is meglehetősen borúsan tekint a jövőbe.
A vélemények a tekintetben is megoszlanak, vajon az Európai Unió májusi bővítése minden szempontból előnyös lesz-e Németország számára. Ciprust és Máltát leszámítva, a nyolc csatlakozó országba irányuló német export évente 7 százalékkal bővül, és a jövőben akár meg is sokszorozódhat a térséggel folytatott kereskedelem. A bővítés munkaerő-piaci hatása ellenben kritikus lehet. Ráadásul nem is a keleti munkaerő Berlin által egyelőre erőteljesen korlátozni kívánt bevándorlása az, amitől igazán tartani kell. Sokkal inkább a kedvezőbb gazdasági környezetet – vagyis alacsonyabb társasági adót, egyszerűbb hivatali eljárást és nem utolsósorban olcsóbb munkaerőt – biztosító keleti piacok vonzereje okozhat újabb munkaerő-piaci problémákat. Európában ma a német társasági adó a legmagasabb, s Hans Eichel pénzügyminiszter nyilatkozataiból egyértelműen kiderül, hogy Berlin a következő választásokig – vagyis 2006-ig – nem is tervezi a 38 százalékos kulcs csökkentését. Így viszont máris érthető, hogy a Siemenstől a BASF-en át a Thyssen Kruppig számos német óriáscég keres az új uniós tagországokban kedvezőbb feltételeket, márpedig ez az elvándorlás munkahelyek megszűnéséhez vezet az anyaországban. A cégvándorlás politikai megítélése igen kritikus Németországban. Maga Gerhard Schröder is többször felvetette annak szükségességét, hogy egységesítsék az adókulcsokat az unión belül, vagy legalább azok alsó határát szabják meg. Ennél jóval többet követel Edmund Stoiber, a keresztényszocialista – azaz az országos politikában jelenleg ellenzéki – bajor kormányfő: szüntessék meg az infrastrukturális és környezetvédelmi alapok felhasználásának lehetőségét azokban az országokban, amelyek az adókulcsok túlzott csökkentésével „manipulálják” az anyacégeket.
KUTATÁS-FEJLESZTÉS. Ám miközben a Németországnak hátat fordító vállalatok patriotizmusát egyre nagyobb divat megkérdőjelezni, szinte nyomokban sem lelhető fel olyan politikai akarat, miszerint bárki is kész lenne javítani az ország által kínált üzleti kondíciókon. Szakértők többször is felhívták ugyan a figyelmet a foglalkoztatás- és bérpolitikai, illetve a szociális reformok szükségességére, a jelenlegi kormányprogram ennek ellenére változatlanul alapvetően a kutatás-fejlesztésben és az oktatás színvonalának emelésében látja a helyzet megoldásának a kulcsát. „Nem kívánunk a bérek radikális csökkentésével válaszolni a globalizáció kihívásaira” – nyilatkozta a minap gazdasági újságírók előtt Gerhard Schröder. A piacnak szóló üzenet egyértelmű: hosszú távú tervek vannak ugyan a versenyképesség növelésére, a rövid távon égető intézkedések viszont, mint például a bércsökkentés vagy a szociális védőháló további megnyirbálása, egyelőre lekerültek a napirendről.
„Nagyon nehéz időket élünk mostanában” – mondta sóhajtva a kancellár egy közelmúltbeli pártkonferencián, és nyomban meg is indult a találgatás: vajon a nehéz helyzetre tekintettel távozik-e a posztjáról. Józan elemzők szerint azonban a lemondása csupán rontana a helyzeten. Megfelelő utód hiányában nemigen lenne kinek átadni a stafétabotot, így pártja minden bizonnyal idő előtt kényszerülne a kormányzás feladására. Schröder ehelyett a pártelnökségről mondott le a szociáldemokrata körökben igen népszerű Franz Münterfering javára – és most az ő segítségével igyekszik megnyerni magának saját pártját.
Egy ilyesfajta politikai sakkhúzás azonban csak ideig-óráig terelheti el a figyelmet a reformok késlekedéséről. Csakhogy Hans Eichel pénzügyminiszter a háttérbe szorult, Wolfgang Clement gazdasági miniszter reformjavaslatai pedig – az adminisztrációs megtakarítások ötletétől a társaságiadó-csökkentésen át az autópálya-privatizáció felvetéséig – egyelőre a szociáldemokraták és a konzervatívok köreiben egyaránt népszerűtlenek. Márpedig a reformer elképzelések elszigetelődésével és a politikai elszántság lanyhulásával ismét egyre bizonytalanabbá válik a strukturális problémák kezelése. Így viszont a növekedés valóban kérészéletű lehet.
