Mit tud, mit mondhat az empirikus szociológia és szociálpszichológia hazai művelője a magyar nemzeti érzés- és tudatvilágról? – teszi fel a kérdést Csepeli György A nagyvilágon e kívül… című figyelemre méltó könyvében. Mint e munka bizonyítja: sokat és lényegbevágót mondhat. Még akkor is, ha szerzőnk válaszában az a Magyarországon eredendően kedvezőtlen történeti-társadalmi helyzet is kifejeződik, amely nem pártolja e meglehetősen kényes, bonyolult, szövevényes témakör higgadt vizsgálatát. Számolnunk kell ugyanis a nemzeti érzéshez és tudathoz fűződő, jórészt a történelmi kataklizmákra visszavezethető előítéletekkel, hiedelmekkel. Méghozzá mind a mai napig.
Így azután nem meglepő, hogy e szigorúan tudományos, empirikus kutatásokra épülő és a közvetlen politikai utalásoktól tartózkodó tanulmánygyűjtemény egy sor jelenleg is időszerű problémát vizsgál. Vonatkozik ez mindenekelőtt a hazánk jövőjét érintő legsúlyosabb kérdésre, uniós csatlakozásunkra, amely felelevenített, felszínre hozott jó néhány sokáig szunnyadó, avagy elfojtott vitatémát. Mint például azt, mi valójában a nemzet, mit is jelent a nemzeti hovatartozás, hogyan fogalmazhatók meg a nemzeti érdekek, ki jogosult azok képviseletére és végső soron: ki a magyar?
SOKFÉLE ÉRTELMEZÉS. A félreértések, félremagyarázások tisztába tételét óhatatlanul bonyolítja, hogy valójában az alapvető fogalmak sokféleképpen értelmezhetők. Így van ez (például) a „nemzet” szó jelentése esetében is, amelynek történeti, szociológiai és pszichológiai vizsgálata sokasítja, mintsem gyéríti a rejtélyeket és a megválaszolhatatlan dilemmákat – írja Csepeli György. A „megoldatlan rejtélyek” pedig – fűzzük hozzá – kiválóan alkalmasak mostanság arra, hogy mind az unió körüli, mind pedig a státustörvényhez kapcsolódó vitákban kiélezzék az eltérő véleményeket vallók közötti ellentéteket, és felkorbácsolják az értelmetlen és ártalmas szenvedélyeket.
A nemzeti hovatartozásról, a nemzeti identitás érzéseiről szólva megkülönböztetett figyelmet érdemel az etnocentrizmus. Ez nem más, mint az a szemléletmód, amely a saját etnikumot (csoportot, nemzetet, országot) magas(abb)ra értékelve ítél meg minden más etnikumnál. Az etnocentrikus gondolkodásmódtól és magatartásmódtól nem idegenek a korunkban beláthatatlan tragédiákat okozó fajelméletek. Így a csoportkülönbségek abszolutizálását valló „etnocentrikus etika”, vagyis az a felfogás, hogy az idegen csoport rosszabb, alábbvaló, vagy egyszerűbben „más, mint mi” – amiképpen történelmünk is igazolja -, végzetes következményekre vezethet.
Szerzőnk meggyőzően bizonyítja, hogy az „etnocentrikus logika” megjeleníti, magával hozza az önigazolást, a kivetítést, a bűnbakképzést. Ily módon kívánja igazolni a saját csoport (nemzet, ország) vétlenségét, jóakaratát, szemben az idegen erők rossz szándékával, kudarcával, felelősségével. S akkor még nem is említettük az etnocentrizmusnak sajátos és módfelett veszedelmes válfaját, a nacionalizmust, annak minden romboló hatásával.
SORSDÖNTŐ KÉRDÉSEK. Mindezek után térjünk rá a legfontosabb szereplőre, az egyénre, hiszen számára is döntő jelentőségű az identitás, a valamely csoporthoz tartozás, a vele való azonosulás érzése, tudata. Már csak azért is, mert – mint tudós szerzőnk mondja – mind a társadalom, mind az egyén életében vannak olyan helyzetek, amikor sorsdöntővé válhat válaszolni arra az egyszerű kérdésre: „Ki vagyok én?”. No meg arra: „Kinek tartanak engem?” Következésképpen azt is tudni kell: ki a magyar? Nos, egy empirikus kutatás azt az eredményt hozta: magyar az, aki annak vallja magát. Ezt a meghatározást szívesen el is fogadhatjuk. Mert súlyos bajokat okozhat, ha a politika, az államhatalom kívánja eldönteni, ki a magyar. Az újkori hazai történelem bőséges példatárát szolgáltatja annak, mire vezet az, ha az államhatalom tisztes polgárok százezreit fosztja meg elemi jogaitól, kirekesztve őket a nemzetből. Sajnálatosan napjainkban is vannak a kirekesztésnek hívei, olyan politikai csoportok, amelyek vindikálják a jogot arra, hogy eldöntsék, kik „az igazi” magyarok, kik az „idegenszívűek”; ők érzik magukat arra is felhatalmazva, hogy a nemzeti érdekek, az ország szuverenitása egyedüli védelmezőjeként lépjenek a közélet színpadára.
Csepeli György magvas gondolatokban gazdag könyvének mintegy összegzéseként így ír: a nemzeti identitás modernizációja halad a maga útján, s ha a kívánatos átalakulása ma még inkább ígéret, mint valóság, akkor sem szabad elzárkóznunk az információs korszak – ez az unió – adta lehetőségektől. Már csak azért sem, mert ha a bezárkózást választjuk, óhatatlanul lemaradunk a nemzetek közötti versenyben és beláthatatlan időre eljátsszuk létfontosságú esélyünket a felzárkózásra.
