Ha lúd, legyen kövér – gondolta 1995-től az ielső szocialista-liberális kormány, és szaibad utat adott a magántulajdonnak olyan területeken is, amelyeken a jobbközép koalíció még hosszabb távon az állami tulajdon fenntartását tervezte, döntően stratégiai szempontok alapján. Megszűnt az ÁV Rt., elkészült a privatizációs törvény, és kezdetét vette a „nagyprivatizáció”. A magánosítás elérte a bankrendszert, az energiaszektort, a távközlést, de még a nyugdíjrendszert is.
Andor László, a BKÁE gazdaságpolitikai tanszékének docense.
ÚJ MOTÍVUM. A második szocialista-liberális kormány hivatalba lépésekor szintén jellemző volt a nagyprivatizációs nekibuzdulás, ám ebben a fázisban jóval körülményesebbnek tűnt a cselekvés mezejére lépni. Kiderült, hogy ezúttal már nehezebb megszabadulni a kétes körülmények között konszolidált lakossági banktól, a viszontagságos életű vasműtől, és a menedzsmentjének gyakorta szárnyakat adó légitársaságtól. A lehetséges irányok kijelölésére adódott egy új – az utóbbi években nyugaton már bevezetett – motívum, amelyet a hazai szövegekben is legtöbbször angolosan találunk meg: public-private partnership (PPP).
A PPP mindenképpen kitörési lehetőség a mai gazdaságpolitika számára, de csak akkor, ha nem tekintünk rá úgy, mint valamiféle univerzális csodaszerre, amely minden területen átsegítheti a fejlődést a holtponton, és racionális irányba viheti a szerkezetváltást. A különbségtétel illusztrálása érdekében három példát látok érdemesnek felhozni. Az elsőnél a PPP sikere garantált, a másodiknál lehetséges, a harmadiknál viszont kétségesnek mondható.
A legújabb kormányzati kezdeményezések közül egyértelműen sikerre van ítélve a kollégiumépítési koncepció. Hogy igény van az új kapacitásokra, az nem lehet kérdéses az után, hogy 1990 óta a háromszorosára nőtt a hallgatói létszám, amivel távolról sem tartott lépést a kollégiumi helyek számának növekedése. A PPP-ben épülő diákszállók magától értetődően drágábbak lesznek a hallgatók számára, mint a meglevő állami intézmények, de még mindig jóval olcsóbbak lehetnek, mint az alternatíva, vagyis az albérlet. Az új kezdeményezés egyszerre segíti az oktatási szférát és a lakásügyet, de beszélhetünk a turizmusról is, hiszen a kollégiumok nyaranta ily módon üzleti hasznot is hozhatnak üzemeltetőiknek. Kérdés nincs, a győzelem garantált.
A siker lehetséges, de már messze nem ennyire bizonyos az egészségügyben. Az ellátó rendszerek magánszféra általi működtetésére találhatók jó példák (a hozzáértők szerint ilyen Kanada). A jó megoldás kritériuma itt az, hogy a magánbefektetőknek nemcsak megépíteniük kell a létesítményeket, s visszaadni az államnak, hanem működtetni is. Mégpedig szigorú szabályozás mellett, ahol is, az állam a betegek felé továbbra is erős, jól számon kérhető garanciákat vállal. Partnerségről lehet tehát beszélni, de a biztosítással járó biztonság érzetét csak az elégíti ki, ha tudjuk: a magánbefektetők és az állam együttműködésében az utóbbi marad az erősebb partner.
Ahol a legkevésbé ígéretes a magánvállalkozás bevonása a nemzetközi tapasztalatok alapján, az a vasúti közlekedés. Egyetlen példát lehet érdemben tanulmányozni, és az finoman szólva is lehangoló. Nagy-Britanniáról van szó, ahol a Major-kormány vette a bátorságot a privatizáció kivitelezéséhez, és fél évtizednyi gyakorlat alapján nincs élő ember a szigetországban, aki szerint ez jó lépés lett volna. A legtöbb vélemény szerint ezért a vasút üzemeltetésében a magáncégeknek csak marginális szerepet lehet adni.
BELSŐ TARTALÉKOK. A PPP-vel nekilendített államháztartási reform azon a feltételezésen alapul, hogy a piacépítés, a verseny ösztönzése még nem merítette ki a tartalékait; nemcsak a külső forrásbevonásban, hanem a belső tartalékok mozgósításában is lehet szerepe. Ugyanakkor nem szerencsés, ha egy új modell kialakítását elsősorban a forráshiány magyarázza, hiszen az állami szerepvállalás átszabásánál elvileg jóval hosszabb időre tervezzük az új intézményeket, mint ameddig a forráshiánynak indokolt lehet fennállnia.
Minden bizonnyal tévednek azok, akik a mai kezdeményezésekben egy általános modellváltás kezdetét látják, amelynek során rés nyílik az állami tulajdonú infrastruktúra és a jóléti rendszerek falán, s e résen áttörve tovább lehet majd haladni az érintett területek totális privatizációja felé. A rések már évekkel ezelőtt megnyíltak, totális privatizáció azonban azért nem történt – és nem is fog történni -, mert sem a szakmai racionalitás, sem a politikai realitás nem támasztja alá.
