A Kőér utcai uszodában vagyunk, nemrég ért véget az edzés, de aztán még sokáig beszélgetett Bujka Barbarával. Gyakoriak az ilyen külön beszélgetések?
Ha a játékosoknak gondjaik, problémáik vannak, teljesen nyitott vagyok a beszélgetésekre, de ugyanez fordítva is igaz. Ő most kicsit sérült, a lábtempós edzésen nem vett részt, hamarabb végzett, kicsit beszélgettünk. Női sportolókról beszélünk, foglalkozni kell a lelkükkel, mert akkor van minden rendben, ha a lelkük is rendben van.
A lányok az Ön haverjai, barátai vagy kollégái?
Véletlenül sem vagyunk haverok, még barátok se. Nem vagyok híve a bratyizásnak. Nem járok össze a játékosokkal, volt olyan kolléga, a kapitányi poszton is, aki egyszer-egyszer meghívott egy-két játékost vacsorázni. A legidősebb játékos és köztem húsz év korkülönbség van, és hát mégiscsak egy férfi-női viszonyról van szó, mindig is szerettem megtartani azt az egy lépés távolságot.
Fotó: MTI
Hogy szólítják a lányok?
Én tegezem őket, egy-két játékos kivételével mindenki Bandi bázik. 27 éves koromban kezdtem el edzősködni, 16-17 éves srácokkal foglalkoztam. A velem egykorú kollégám tegeződött velük, én nem, Bandi bá voltam akkor is. Vannak a válogatottban olyan játékosok, mint például Szűcs Gabi, akikkel, miután kikerültek az U20-as vb után a kezeim alól, a hazafelé úton megittam a pertut. Hiába, azóta is Bandi báznak.
Mikor elvállalta a kapitányi posztot, sokat számított, hogy szinte az összes játékost jól ismerte?
Sok más edzőtársamhoz hasonlóan nagyon nagy elhivatottságot érzek a női póló iránt, és ennek érzelmi okai is vannak. Ehhez kellett az, hogy 1982-ben ott legyek a női vízilabda megalakulásánál. 2010-ig igazából csak felnőtt kapitány nem voltam, sem férfi, sem női vonalon. Férfikapitány soha nem akartam lenni, és a jövőben sem szeretnék, de a női válogatott mindig vonzott. A 2005-ös junior kapitányi kinevezésem után kétszer is volt pályázat, de egyszer sem adtam be.
Miért nem?
Az első pályázatot egy évvel később írták ki, nem lett volna korrekt beadni. Hogy nézett volna ki, hogy az embert kinevezik ennek, aztán hirtelen meg az akar lenni. A másodiknál osztottam-szoroztam, megírtam a pályázatot, de nem küldtem el.
Pedig az már nem hirtelen váltás lett volna.
Igen, de messziről kellett volna küldeni a pályázatot, mert akkor éppen Sydney-ben voltunk.
A 21. században ez nem akadály..
Nyilván, a „send” gomb ott is működik, és persze, hogy nem ez volt a fő érv. Nem láttam sanszát, hogy nyerjek. És átgondoltam: ha maradok junior kapitány, együtt kellett volna dolgoznom azzal, aki tudja rólam, hogy igazából lennék a helyében. Úgy gondoltam, ki kell várni a megfelelő pillanatot. Mellesleg éreztem még feladatot az utánpótlásban is.
Fotó: MTI
Aztán nem volt pályázat, viszont felkérték. Elvállalta, de csak 7-6-ra nyert Sudár Attilával szemben. Szoros.
7-6-ra bármikor szívesen nyerek egy olimpiai döntőt. Akkor azt mondtam, a következő éveimben azért kell dolgoznom, hogy a hét embernek a bizalmát megháláljam, a hatnak pedig bebizonyítsam, hogy bár nem szavaztak rosszul, én sem vagyok rossz választás.
Az a hat ember lehet, hogy dörzsölte a tenyerét a világbajnoki 9. hely után.
Nem lehet, biztos. Végül azt hiszem, junior-vb mentett meg, ezüstérmet szereztünk. Az akkori vb 9. magyar és a vb 11. spanyol felnőtt válogatottból 5, illetve 6 játékos volt ott a junior-vb döntőjében. Ez megmutatta, hogy jól működünk együtt. A női vízilabda rohamléptékben fejlődik, nem lehet összehasonlítani a csapatokat korábbi válogatottakkal. A vb után azt mondtam, annyira egyformák a csapatok, hogy az sem lenne meglepetés, ha a világbajnok görögök nem jutnának ki Londonba. Nem jutottak ki. Mi meg ott voltunk és negyedikek lettünk.
Miért nem akar férfikapitány lenni?
Azért, mert nem baj, ha mindenki tudja, hogy hol van a helye, és meddig nyújtózkodhat. Mikor eldőlt, hogy egy elég sikeres utánpótlásedzőként lemegyek Szolnokra első alkalommal felnőtt csapatot edzeni, Lemhényi Butykó bácsi (Lemhényi Dezső olimpiai bajnok vízilabdázó – a szerk.) megállított a Komjádi uszoda bejáratánál, és azt mondta: „Merészkém, szerintem nagy hiba. Te egy nagyon jó utánpótlásedző vagy, de OB I.-es edzőként meg fognak enni.” Többé-kevésbé igaza lett.
Persze, ha nem vállalom el a feladatot, sosem tudom meg, mi történhet. Az első osztályban az első négy csapathoz érdemes elmenni edzőnek, az ötödiknek már annyira behatárolt a költségvetése, hogy azt a szakmai munkával nem lehet áthidalni. Én a 11. helyezetthez mentem, és csináltam belőlük egy 10. helyezett csapatot, mit mondjak, „fantasztikus”. Azt már nem várták meg, hogy kilencediket is csináljak belőlük. A magyar vízilabdában óriásiak az elvárások, és az olimpiai bajnokok közül jó páran edzősködnek már, például épp Benedek Tibor, a hierarchia pedig jelen van a magyar vízilabdában. És nem is baj, hogy ez így van.
Fotó: Dobos Sándor
Ugyanakkor a női vízilabdában elért eredményeknek még mindig nincs nagy presztízse. Talán akkor kezdődött valami elmozdulás ebben, amikor Faragó Tamás elvállalta a kapitányi posztot.
Tamás nagyon szépen meglátta akkor a lehetőséget, és ő egy olyan egyéniség, akiről bármikor írnak az újságok. Ez is fontos, sokat dobott a női pólón, ráadásul munkájából, tehetségéből adódóan jöttek az eredmények is. Egy Eb- és vb-arany azért nem akármi.
Egy sportágat három dologgal lehet eladni: ha celebek veszik körül, ha vannak benne egyéniségek, és ha jönnek az eredmények. Faragó óta egyetlen esélye van a női vízilabdának: hozni kell az eredményeket. A mi munkánk is akkor lesz igazán elfogadva – függetlenül az utánpótlásban elért folyamatos sikerektől, ami egyébként sokkal nehezebb –, ha nyerünk egy aranyérmet valamelyik nagy tornán, és ezt aztán két-három évvel később megismételjük.
Hihetetlen, de az eredmények már a sportág első Eb-jén jöttek, és akkor még csak két éve létezett magyar női vízilabda.
Édesanyám 40 éves volt, amikor 1982-ben, harmincas éveiben járó úszóedző kollégáival elkezdte a vízilabda alapjainak lerakását. Megbeszélték, hogy egyik szombaton lemennek dobálni egy kis labdát a Császár-uszodába. A második szombaton ő már be se ment a vízbe, azt gondolta, majd elmondja a többieknek, hogy is kell ezt csinálni. De igazából ő se tudta. Aztán mondta, menjek le, mert sokan vannak. 19 éves voltam, lementem, mert érdekelt, mi folyik ott, és különben is az volt a dilim, hogy én később pedagógus leszek, mert gyerekekkel akarok foglalkozni.
Pillanatok alatt 60-80 főre duzzadt a szombati társaság, ott volt például az a Schaffer Zsuzsa, aki a mostani válogatott Keszthelyi Ritának az édesanyja. Aztán sorra alakultak a csapatok: OSC, Szentes, Honvéd. A legtöbben korábban profi sportolók voltak, nekik nem kellett azt mondani, hogy az edzést komolyan kell venni. Nekik „csak” meg kellett tanulni vízilabdázni. Épp ezért az első Eb-n, 1984-ben Oslóban döntőt játszott a magyar válogatott, igaz, simán kikaptunk a hollandoktól, akiknél akkor már 30 éve volt női vízilabda.
Érdekes, mert akkor olyan nemzetek voltak meghatározóak, mint a svéd, a francia, a német. A női pólónak az a szerencséje, hogy a szerbek, horvátok nem engedik kibontakozni. Ennek egyszerű az oka: nincs vízfelület. Pedig ezeket a csapatokat pár év alatt fel lehetne hozni az élmezőny nyakára.
Fotó: MTI
Egy ilyen feladatot elvállalna adott esetben?
Nem vagyok egy nacionalista beállítottságú figura, de amíg a magyar válogatott sikereiért dolgozhatok, addig azt kell csinálni. Amikor majd egyszer bezáródnak az ajtók, mert azok mindig bezáródnak, akkor persze az ember körülnéz, és ha lát valami jó kihívást, lehet, hogy él vele.
Régebben átfutott az agyamon, hogy el kéne menni vízilabdát oktatni valamelyik skandináv országba, mert ott meg lehetne élni három évig abból, hogy megmutatom a labdát. A szerbekhez, horvátokhoz egyébként nem én kellenék, mert ott vannak kiváló szakemberek a férfiaknál.
A britek magukhoz vitték Fekete Szilvesztert, és a csapat a legjobb tíz nyakán lóg, az olimpián egygólos vereségeik voltak. Bárkivel fogadok: ha távozik, óriási szakadék lesz az eredményekben. A most Világligát nyerő Kína nyolc évet fektetett bele a női vízilabdába. Igaz, 16-18 emberrel dolgoznak évek óta, és nincs 19. emberük. A női vízilabdában 4-6 év alatt szinte nulláról el lehet jutni egy jó szintre. A férfiaknál nem volt esélye Kínának az olimpián, és a braziloknak sem lesz Rióban, de a nőknél igen.
A rohamléptékű fejlődés mellett van olyan, amit az édesanyja elveiből ma is tud használni, ami ma is ugyanaz?
A sport iránti alázat. 50 éve és 11 hónapja, zigóta korom óta az uszodában vagyok. A szülői mintát nem lehet kitörölni. Édesanyám edzői pályafutása nagy részében gyerekekkel foglalkozott, dolgozott a Fradi úszóival éppúgy, mint a búvárúszó-válogatottal. Az, hogy én pedagógus akartam lenni, nyilvánvalóan innen eredeztethető. Igaz, amíg az ember eljut egy junior vagy felnőtt kapitányi posztig, sok minden történik. Nekem is volt 15-20 évem, amikor megkérdőjeleztem az egésznek a normalitását. A minimálbér alatt kerestem, éjszaka dolgoztam.
Fotó: MTI
Hol?
15 éven keresztül a televízióban azért, hogy napközben a vízilabdával törődhessek. Sok edzőkollégám csinálta ugyanezt, csinálja a mai napig is. Másképp nem megy. Édesapám futballista volt, később televíziós lett, ő vitt be.
Mi volt a dolga?
Díszleteket pakoltam. Este tízre kellett menni, volt, hogy tíz óra tíz perckor végeztem, volt, hogy reggel hatkor. Apámnak hála, kaptam 3-4 alkalmat egy héten, akkor az jó pénznek számított. A Tungsramban együtt dolgoztam akkor Godova Gáborral, aki később előttem lett női kapitány, a tévénél is együtt dolgoztunk. Ha valaki kérdezte, átviteli technikusoknak hívtuk magunkat, mert az baromi jól hangzott.
Miután elvégeztem a szakedzőit, kitaláltam, hogy elmegyek általános iskolába vagy szakmunkásképzőbe testnevelőnek, tökéletes lett volna az edzői pálya mellett. Ahogy felvettek, jött a rendelet, hogy pedagógus végzettség kell ahhoz is. Végül nem kezdtem el, de mindig kellett valami mellékes, hogy el tudjam magam, majd a családom tartani, volt például iskolai büfém is. Viszont nagyon szerencsés vagyok, mert a munkám a hivatásom is, amiért persze rengeteget kell áldozni. A szerelméért az ember áldoz.
Van klubkötődése? Tudja azt mondani, hogy én KSI-s vagy tungsramos vagyok?
A KSI közel áll a szívemhez, mert játékosként ott töltöttem messze a leghosszabb időt, és edzőként is dolgoztam. Emellett a Fradit említeném, mert ott voltam nagyon sokáig utánpótlásedző.
Akkor ma is a Fradinak szurkol.
Alig látok férfibajnokikat, egyedül a tévés meccseket nézem meg. Inkább személyeknek szorítok. Ha mondjuk Vad Lajos, akivel az ifi válogatottnál dolgoztam, érdekelt egy meccsen, akkor nekik, legyen ő akár a Zseljeznicsar edzője. A KSI-ben a Szivós Marci-féle korosztály három évig volt nálam, ők azért a szívemhez nőttek. Ha egy játékost kellene említenem, akire külön figyelek, az Marci, nagyon büszke vagyok, hogy az edzője lehettem.
Fotó: Dobos Sándor
Egy Újpest-Fradin a Fradiért dobog a szíve? Már ha érdekli a foci.
Áááá.
De hát az édesapja focista volt.
Gyerekként, fiatalként hatalmas Fradi-drukker voltam, és még KSI-s koromban is minden hazai meccsen ott voltunk. A Fradi B-középbe belógtunk diákjeggyel, a kerítésen másztunk át, a combomra csapott a rendőr a gumibottal, ott voltam a 8-3-on stb. Gimnazistaként utoljára egy Fradi-Vasason voltam, de akkor nem a Fradi-táborba ültünk, hanem lentebb, mert csajokkal voltunk. Aztán két sorral alattunk valakit megdobtak sörösüveggel fentről. Akkor azt mondtam, köszönöm, elég volt.
Mondjuk a Fradi-pálya megnyitóján ott voltam, igaz, nagyjából tíz percig, mert aztán a hangosbeszélő bemondta, „Merész Andrást várják a bejáratnál”. Édesanyám keresett, le akart vinni Tatára, akkor épp a búvárúszók kapitánya volt.
Mikor elmentem a Fradiba edzőnek, az első dolgom az volt, hogy kértem egy bérletet a focimeccsekre. Aztán kimentem három meccsre, és soha többet. Amúgy hatalmas Barcelona-fan vagyok a tiki-takájuk miatt, és még nagyobb angolfoci-hívő. Szerintem a sportot úgy hívják, angol foci, az angol focit meg úgy, hogy sport.
Ha már tiki-taka: létezik Merész-stílus?
A vízilabda nem rendelkezik akkora taktikai repertoárral, főleg a támadásokat tekintve, mint bármelyik más csapatsportág. Ugyanakkor nagyon szeretem a támadójátékot, bár tudom, hogy a mai magyar póló elsősorban a védekezésről szól. Szeretem az improvizációt, szeretem, ha egy játékos egyedül is ki tud találni valamit.
Ebben a válogatottban vannak ilyen játékosok.
Bőven, és ez nem véletlen. Keszthelyi Rita vagy Antal Dóra nem véletlenül lett négy évvel hamarabb junior vagy ifi válogatott, mint ahogy életkora indokolta volna. Egy női meccset úgy lehet megnyerni, ha valaki egy bizonyos szituációban olyasmit húz, ami ellentmond minden törvényszerűségnek. Faragó Tamás mondta korábban, hogy sosem szeretett időt kérni, mert utána, ha nem sikerült valami, mindenki azt hitte, ő a hülye. De ha valaki gondolkodik, húz valami meglepőt, mindenki mennybe megy. Tényleg mindig a játékosok csinálják az edzőt.
Fotó: MTI
Az, hogy az edzői pályán tudott kiteljesedni, nagyban „köszönhető” annak az autóbalesetnek, amely még játékos korában érte. Mi történt?
Akkor a Honvéd játékosa és egyik edzője voltam, mellesleg katona. Nagy hiba volt, hogy nem mentem el Kecskemétre katonának, hívtak, a városnak akkor OB I.-es csapata volt. Volt viszont egy barátnőm Budapesten, és úgy voltam vele, hogy őt keveset látnám. Azóta minden játékosomnak mondom, soha ne a pasija, nője vezesse a döntéseknél.
Tipikus vízilabdás baleset volt. A Szőnyi úton zajlott a budapesti gyermekbajnokság, és az egyik srác, akinél a sapkák voltak, nem ment le az uszodába. Gondoltam, majd hazaszaladok, pont volt még annyi időm a mi meccsünkig. Egy kis Polskit vezettem, és akkor sem voltam sokkal kisebb, mint most. A Bécsi úton megcsúszott a kocsi a síneken, és nekimentem egy villanyoszlopnak. Össze-vissza törtem a kocsit, de lényegében más nem történt, egy-két vágott sérülés, meg leszakadt a fülem. Utóbbi azért volt kellemetlen, mert másfél éven keresztül sok műtéttel járt, így a vízilabdás karrier megszakadt.
Volt egy gyenge próbálkozás aztán a visszatérésre, Gyarmati Dezső lehívott a BVSC-hez, egy alapozást végig is csináltam velük, de valahogy nem működött a dolog. Azt szoktam mondani, ha akkor elmegyek Kecskemétre, ma is vízilabdázom. Viszont akkor most nem ülünk itt.
Nem bánja akkor.
Nem, egyáltalán nem. Én alapvetően egy fatalista ember vagyok. Minden meg fog történni, aminek meg kell, aztán azt kell megélni. Nincs ezzel semmi gond. Van pár dolog, amire ráhatással tudunk lenni, de a történés szinte mindig magától jön. Utazni kell velük.
Ha most egy lány úgy dönt, szívesen utazna a vízilabdával, bátorítaná?
Hajaj! Van egy nagyon nagy előnye a női vízilabdának, az összes többi sportággal szemben. Aki magas szinten tudja űzni, az például amerikai egyetemi ösztöndíjhoz juthat, ami amúgy évente 100 ezer dollárba kerül.
Csapatsportág lévén a vízilabda szocializál, fegyelmet, időbeosztást tanít, egészségre nevel, és aki tudja, hogy van hierarchia, sokkal könnyebben beilleszkedik a társadalomba. Ráadásul a magyar női vízilabda szépsége, hogy ha valaki lemegy az uszodába, és komolyan veszi, amit csinál, igen jó eséllyel válogatott lesz.
Faragó Tamás szokta mondani a fiúknak: „Azért kell lemenned vízilabdázni, mert magasabb leszel 5 centivel, és lesznek csajaid.” Én meg azt mondom, lesznek pasijaid, ráadásul baromi jók, mert mind az uszodában vannak.
