Az emberi civilizáció az elmúlt 11 ezer év során egy viszonylag stabil éghajlati időszakban, a holocénben alakult ki. Ennek köszönhetően jöhetett létre a ma ismert mezőgazdaság és a városi élet, egy relatíve szűk hőmérsékleti tartományon belül. Szabó Péter és Pongrácz Rita, az ELTE Meteorológiai Tanszékének kutatói most azonban arról írnak a Másfélfokon megjelent tanulmányukban, hogy elhagytuk ezt a stabil tartományt, és olyan éghajlati állapot felé haladunk, amelyhez hasonlót a bolygónk sok millió éve nem tapasztalt.
A kutatók szerint napjainkban már 65 millió évre visszamenően rekonstruálható a globális átlaghőmérséklet. Ez alapján tisztán látható, hogy a Földön voltak már a mainál sokkal melegebb időszakok is, melyek akár 10–15 fokkal is meghaladták a jelenlegi átlaghőmérsékletet. Azonban, ha a múltra vonatkozó görbék mellé tesszük a jövőbeli forgatókönyveket 2300-ig, akkor a jelenlegi kibocsátási pályán sosem látott gyorsasággal, mindössze kétszáz év alatt olyan hőmérsékleti szintekre érhetünk, amelyek utoljára nagyjából 40 millió éve, az úgynevezett „forró Föld” időszakában fordultak elő.
Búcsút inthetünk a másfél fokos céloknak
A gyorsuló tendencia miatt a 1,5 Celsius-fokos felmelegedés tartós átlépése már három éven belül bekövetkezhet. A melegedés üteme pedig folyamatosan nő: míg 1970-től 0,19 fok/évtizedes melegedésről beszélhettünk, az elmúlt tíz évben több mint duplájára, 0,41 fok/évtized körülire nőtt. A modern kori globális hőmérséklet és a légköri szén-dioxid-koncentráció adatai egyértelműen erős összefüggést mutatnak: jelenleg 425 ppm körüli a globális átlagkoncentráció. Ilyen magas szint legalább kétmillió éve nem fordult elő. Habár jelenleg inkább kissé alacsonyabb a globális átlaghőmérséklet, mint amit a szén-dioxid-szint indokolna, már csak évtizedek kérdése, és elérhetjük a forró Föld-korszak értékeit.
Ahogy azt az ELTE kutatói kifejtették, az éghajlati rendszert a visszacsatolások szabályozzák. Az erősítő visszacsatolások – például a jégtakaró csökkenése miatti sötétedő földfelszín, az állandóan fagyos terület kiolvadása, az erdők pusztulása miatt gyengülő szénelnyelés – mind növelik a melegedést. Mindezek mellett a legfontosabb, hogy a légköri vízgőzmennyiség növekedése is tovább növeli az üvegházhatást. Amennyiben az erősítő visszacsatolások nagyobbak lesznek a csillapító hatású folyamatoknál, akkor folyamatos melegedés jön létre, amely önfenntartóvá válik, egészen addig, míg a forró Föld egyensúlyához jutunk.
A billenőpontok aktiválódása bizonytalan, de a legtöbbjük tovább gyorsítja a felmelegedést, és egyesek már a globális átlaghőmérséklet 1,5–2 fokos növekedésénél bekapcsolódhatnak. A jelenleg már folyamatban lévő kibocsátás-csökkentő konkrét intézkedések még mindig 2,5–3 fokos melegedést jelentenének 2100-ra, ami több billenőpont kockázati tartományába esik már.
Az Észak-Atlanti áramlási rendszer összeomlása tekinthető a legbizonytalanabbnak: globális hatása hűtő és melegítő is lehet, továbbá a bekövetkezéséhez kapcsolható globális felmelegedés 1,5–7,5 fok között mozog, de ezen belül leginkább a 3–4 fok körüli klímaváltozás esetén kell számítanunk rá. A kutatók jelezték, hogy mindezekkel szemben kevés ellentétes hatású folyamatot találni. Példaként említhetők a Grönland körüli áramlatok vagy a tajga déli határához közeli erdők pusztulása, ami hűthet ugyan, de a tajga övezet északra tolódása melegíti majd a bolygót.
A kutatók szerint tehát a kérdés már nem az, hogy 2100-ban pontosan hány fok lesz, hanem az, hogy elköteleződünk-e egy sok évszázados, magasabb hőmérsékletű egyensúlyi állapot mellett, amelyről utódaink száz év múlva már nem tudnak majd letérni. Éppen ezért hatalmas felelősség hárul a jelenlegi döntéshozókra, a nagy nemzetközi cégekre és a társadalom egészére is.
