Kultúra

„Ha ezt először meghallod a semmiből a Kékgolyó utcában, akkor teljes tébolynak tűnik” – az On the Spot alkotói a rákról szóló sorozatról

Szajki Bálint / 24.hu
Cseke Eszter és S. Takács András
Szajki Bálint / 24.hu
Cseke Eszter és S. Takács András
Amióta gyerekeik vannak, azóta háborúba nem mennek, de a rázós történetektől azért sosem ódzkodott az On the Spot alkotópárosa, Cseke Eszter és S. Takács András. Az RTL+ Premium kínálatában látható új dokusorozatukban a világ egyik legexkluzívabb szigethotelének alapítója, Sonu történetét mesélik el, aki hét évvel ezelőtt, karácsony napján azzal kereste fel őket, hogy negyedik stádiumú rákos, és ha van kedvük, lefilmezhetik a gyógyulását. Miben változtatta meg őket a forgatás? Mennyire számítanak a gyógyulásban az anyagi lehetőségek? Áldozathibáztatás-e azt mondani, hogy a betegnek van egyéni felelőssége? És hogy lehet valaki hálás a rákért? Interjú.

Sok tabukérdéssel foglalkoztatok az On the Spot elmúlt 17 évében. Volt olyan téma, amit túl nehéznek vagy rázósnak éreztetek, hogy filmet készítsetek róla?

Cseke Eszter: Nem azért, mert túl rázós, de az új évad témájára, a rákra én korábban biztosan nemet mondtam volna. Anyukám hét évvel a forgatás előtt halt meg mellrákban, és nemcsak a betegség, de a kezelés menete, az egész méltatlansága hosszú időre annyira megviselt, hogy filmesként sem tudtam volna ezzel a témával foglalkozni. Kellett az a hét év, és kellett ez a nagyon fura fickó a saját szigetével ahhoz, hogy ebbe belevágjunk. De olyan, hogy valami túl rázós lett volna, nem jut eszembe. Neked?

S. Takács András: Amióta gyerekeink vannak, azóta nem megyünk háborúba. Azelőtt ugye sok helyen megfordultunk: Gázában, Afganisztánban, Iránban. De ez inkább a fizikai biztonságról szól: szeretnénk felnevelni őket.

Cs.E.: Nagyon sokat forgattunk a Közel-Keleten, és sok mindent meséltünk erről a térségről, ami lehetett volna ijesztő vagy „rázós”. De akkoriban még működött az, hogy ha nagyon közelről mesélted a történetet, akkor az egyszerűen mindegyik oldalon bekúszott a megfelelő helyre, soha nem volt ebből gondunk. Kifejezetten örültünk neki, hogy ilyen rázós témákat is be tudunk így hozni Magyarországra. Aztán ez a korszak véget ért: ha például most jelentkeznénk a Közel-Keletről emberi történetekkel, már biztosan nem olyan lenne a fogadtatás, mint annak idején.

Szajki Bálint / 24.hu Cseke Eszter

S.T.A.: Van az a híres mondás Robert Capától, hogy ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel. Mi ebben hittünk. Ha elég közel vagy, ott már egyrészt minden érdekes, másrészt minden igaz. Ez egyébként az emberi kapcsolatokban is így van.

Manapság viszont épp ezzel ellenkező irányba tartunk: arra megy ki a játék, hogy minél jobban dehumanizáld a másik oldalt. Izraelben a gázaiakat, Gázában az izraelieket, és így tovább. Nem akarunk embereket és emberi történeteket látni a másik oldalon.

Egy masszát vagy maximum számokat akarunk látni. Olyannyira ebbe az irányba haladunk, hogy szerintem most a tizenöt évvel ezelőtti közel-keleti filmjeinket sem fogadnák be a nézők sehol a világon.

Pedig a menekültüggyel is éppen akkor foglalkoztatok, amikor itthon ennek nagyon erősen olyan volt a keretezése, amiről te is beszélsz: a politika arctalan tömegként igyekezett láttatni az ide érkező embereket.

A cikk tartalmából

Interjúnkból többek között kiderül még, hogy

  • mi köze a gyerekkori traumáknak a rákkezeléshez,
  • mi a jövő évi sorozat témája,
  • hogy lehet felelősséggel filmezni egy halálos betegségről,
  • mi az a magyar rákkezelési technológia, amit minden fejlett országban használnak, nálunk azonban mégsem terjedt el,
  • mit jelent számukra a világban járva-kelve magyarnak lenni.
A teljes cikket előfizetőink olvashatják el.
Már csatlakoztál hozzánk?
a folytatáshoz!

Ajánlott videó

Olvasói sztorik