Belföld

Nem mindig a bíróság a hunyó!

A Fővárosi Törvényszék a mai napon kiadott közleményében „visszautasítja a Sukoró-ügy kapcsán megjelent valótlan nyilatkozatokat és írásokat, melyek azt a látszatot keltik, hogy a Fővárosi Törvényszék jogszabálysértő módon járt el és ezzel sérültek a vádlottak jogai.”

Nem tisztem megvédeni a Fővárosi Törvényszéket, sem a bíróságokat, de mint nem olyan rég még aktív bíró, tudom, hogy sokszor akkor is a bíróságon csattan az – egyébként gyakran jogos – kritika, amikor nem a bíróság a hunyó.

A Fővárosi Törvényszék a mai napon kiadott közleményében „visszautasítja a Sukoró-ügy kapcsán megjelent valótlan nyilatkozatokat és írásokat, melyek azt a látszatot keltik, hogy a Fővárosi Törvényszék jogszabálysértő módon járt el és ezzel sérültek a vádlottak jogai.”

Nem tisztem megvédeni a Fővárosi Törvényszéket, sem a bíróságokat, de mint nem olyan rég még aktív bíró, tudom, hogy sokszor akkor is a bíróságon csattan az – egyébként gyakran jogos – kritika, amikor nem a bíróság a hunyó.

A bíróságok munkájával szemben a leggyakoribb kifogás mindig az volt, hogy lassan dolgoznak, hogy évekig húzódnak az ügyek, hogy egyes vádlottak indokolatlanul hosszú ideig vannak előzetes letartóztatásban, avagy éppen az, hogy a törvényben megszabott határidő eltelte miatt, még az ítélet meghozatala előtt szabadlábra kell helyezni olyan nehézfiúkat, akiknek pedig rács mögött lenne a helyük.

Ezek a kifogások, ha általánosságban igaznak is tűnnek, soha nem tartalmazzák azokat az okokat, amelyek miatt a bírósági ügyek jelentős része elhúzódik. Magam is tárgyaltam számos olyan ügyet, amelyet – elvileg – hamarabb is be lehetett volna fejezni. De ha nem jelennek meg a tanúk, el kell napolni a tárgyalást. Ha a szakértő nem tudja időre elkészíteni a szakvéleményt – és nem azért, mert lusta, hanem azért mert annyi megbízatása van, hogy nem győzi – el kell napolni a tárgyalást. Ha a meghatalmazott védő orvosi igazolást csatol be a betegségéről – és nem kamuból, hanem mert valóban beteg – el kell napolni a tárgyalást. És a végeredmény? Bizony az, hogy ilyenkor az ügy elhúzódik, de nem a bíró hibájából.

Amikor én még bíró voltam, az előzetes letartóztatásnak a törvényben engedélyezett leghosszabb időtartama három év, a nyomozás leghosszabb időtartama két év volt. A vádlott sokszor a nyomozás kezdetétől a végéig előzetes letartóztatásban volt. A bírósági eljárásra így egy év maradt. A tárgyalásra viszont a bírónak fel kell készülnie, „forgatókönyvet” kell készítenie, meg kell terveznie, mennyi idő kell a vádlottak meghallgatására, esetleg a szembesítésekre. Melyik tanúkat mikor, mely másik tanúkkal azonos napra kell idéznie, mikor kell a szakértőket meghallgatnia, és így tovább. És akkor – jön megint az előző bekezdés! Eközben el is röppen az egy év, a vádlottat pedig szabadlábra kell helyezni, és nem, hogy ítélet nem született, de még a bizonyítási eljárást sem lehetett befejezni.

Mi a helyzet a „Sukoró-üggyel”? Jogos-e a Fővárosi Törvényszék közleménye, melyben visszautasítja a kritikákat? Vajon a bíróság tehet-e arról, ha az a látszat alakul ki, hogy politikai megfontolásból cselekszik, amikor az ügy tárgyalására egy másik bíróság kijelölését indítványozza?

Tanúsíthatom, hogy a fővárosban dolgozó bírák lényegesen leterheltebbek, mint egy-egy kisebb megye törvényszékén dolgozó kollégáik. Ez már akkor is így volt, amikor még nem találta ki a tisztelt törvényalkotó, vagyis az Országgyűlés, a „kiemelt jelentőségű” ügyek kategóriáját. Az ötlet maga a képtelenség. Ez ugyanis nem gyorsítja, hanem kifejezetten lassítja a bírósági eljárásokat. A törvényalkotó kiemelt jelentőségű ügyként definiálta – hogy csak a legfontosabbakat említsem – a hivatali visszaélést, bizonyos elkövetők esetén a közélet tisztasága elleni bűncselekményeket, a bűnszervezetben való részvételt, illetve bűnszervezetben elkövetett bármely bűncselekményt, egy halom gazdasági bűncselekményt, a pénzmosást, egyes adócsalásokat, a különösen nagy, illetve a különösen jelentős kárt okozó lopást, csalást, sikkasztást, rablást, kifosztást, az emberölések jó részét, a háborús és emberiesség elleni bűntetteket, valamint a terrorcselekményt. A felsorolt ügyek mindegyike a megyei törvényszék hatáskörébe tartozik, így az ott lévő ügyek csaknem fele „kiemelt jelentőségű” üggyé vált. Ezeket soron kívül kell tárgyalni. Ha elnapolják a tárgyalást, csak három hónapon belül lehet ismétlés nélkül folytatni. Ha két tárgyalás között ennél hosszabb idő telik el, akkor elölről kell kezdeni. A magam részéről ehhez a jogalkotói ötlethez csak gratulálni tudok! Mindemellett soron kívül kell tárgyalni mindazokat az ügyeket, amelyekben a vádlott előzetes letartóztatásban van, azokat, amelyekben a vádlott fiatalkorú, valamint azokat is, amelyekben a bíróság elnöke, vagy az Országos Bírósági Hivatal (OBH) soronkívüliséget rendel el. Az eredmény: sorban állnak a soron kívüli ügyek. És most csak a büntető ügyekről beszélek!

Nem kétséges, hogy miután honatyáink ilyen eszetlen mennyiségű soron kívül tárgyalandó ügyet találtak ki, találni kellett valami megoldást arra is, hogyan lehet teljesíteni a teljesíthetetlent. Sikerült nekik rátenniük még egy lapáttal. Így találták ki azt a szintén zseniális ötletet, az OBH elnöke dönthesse el, hogy egy-egy adott ügyet ne az illetékes, hanem egy másik – általa kijelölt – bíróság tárgyaljon.

Nem csoda, ha ezek után minden ilyen bíróság-kijelölést a gyanakvás légköre vesz körül, és soha nem lehet eldönteni, hogy ennek a gyanúnak van-e alapja, vagy nincs.

Más országokban is próbálják megszüntetni egy-egy bíróság túlzott leterheltségét. Hollandiában például azt a megoldást választották, hogy ha valamelyik bíróságon felhalmozódnak az ügyek, akkor egy – már jó előre megválasztott tagokból álló – „mozgó bíróságot” küldenek a helyszínre. Úgy segítenek az elúszott helyi bíróságon, hogy az átvett ügyeket helyben tárgyalják le. Vagyis nem az ügyfeleket, nem a tanúkat, nem az ügyvédeket utaztatják a földrajzilag amúgy sem túl nagy ország túlsó felébe, hanem a „mozgó bíróság” megy helybe. Biztosan van sokféle más megoldás is, de semmiképpen sem olyan, ahol egyetlen ember, vagy a vele függőségi viszonyban lévő több ember dönt arról, hogy melyik ügyet hol tárgyalják.

Mit tesz ilyen jogszabályok mellett egy amúgy is túlterhelt megyei törvényszék? Persze, hogy igyekszik megszabadulni a „giga” ügyektől. Természetes, hogy azt indítványozza, vigyék el tőle az újonnan érkezett, több vádlottas, bonyolult megítélésű, időigényes, kiemelt jelentőségű, soron kívül tárgyalandó ügyet. Bolond lenne, ha nem ezt tenné. És azon sem kell csodálkozni, hogy ezt igen rövid idő – ha nem is a hírekben szereplő 24 óra, hanem 3 nap – alatt eldönti. Igazán nem kell nagy ész ahhoz, hogy a büntető kollégium vezetője, ránézve a több ezer oldalas irathalmazra, látva a vádlottak számát és azt, hogy ismét egy kiemelt jelentőségű ügy érkezett, azonnal javasolja a bíróság elnökének, indítványozza az OBH elnökének valamely másik bíróság kijelölését. Ha a bírósági vezetők nem így tennének, akkor saját kollégáik lázadnának fel, és nem is ok nélkül.

A tanulság: rossz törvényeket nem lehet jól végrehajtani. Ha a jogalkotó lehetetlen feltételeket támaszt, és ezt még lehetetlenebb megoldással fejeli meg, akkor nem szabad mindezt a szerencsétlen jogalkalmazón számon kérni.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik