Ebben a mondatban nagyjából benne is van minden, amit az estével kapcsolatban érezni lehetett. Egyrészt itt volt együtt két tényleg korszakalkotó zenekar, a Slayer és a Megadeth – másrészt meg elég unalmas már, hogy amióta tavaly együtt turnézott a négy nagy banda, azóta a létező összes bőrt igyekeznek lehúzni a rókáról, azaz a Metallica, a Slayer, a Megadeth és az Anthrax minden lehetséges felállásban közös koncerteket ad. Viszont aki elvek alapján hallgat zenét, az valamit nagyon félreért, úgyhogy ennek az estének is ugyanolyan esélye volt jól elsülni, mint bármelyik másiknak, amin két legendás zenekar randevúzik.
Persze kockázati tényezők így is voltak, hiszen ahogy az a legendás zenekarokkal már csak lenni szokott, a Megadeth és a Slayer is megöregedett az elmúlt években. Viszont pont ehhez képest tudott nagy meglepetés lenni a koncert, és az is lett, ugyanis már a tavaly a PeCsában elég halványan teljesítő Megadeth is egészen fitten szántott végig a műsorán. A metálmimóza, Dave Mustaine ugyan eleinte még úgy totyogott a kétnyakú gitárjával meg a frufrujával, mint aki próbálgatja, hogy hol néz ki a legjobban, csak nem tudja eldönteni (és valószínűleg tényleg ezt is csinálta), de aztán az egész teste felvette a csuklói által diktált fordulatszámot, sőt a közönségre is ránézett, úgyhogy már csak egy kérdés maradt: mi lesz az énekkel? Aki hallotta már Mustaine-t élőben vonyítani, az tudja, hogy mekkora gond ez, aki meg volt tavaly a PeCsában, az azzal is tisztában lehetett, hogy a probléma mostanra eszkalálódott, ez tehát komoly bökkenőnek ígérkezett, de láss csodát: úgy tűnik, a frontembernek sikerült fogást találni a torkán, mert ezen a téren sem volt a megbocsáthatónál nagyobb gond.
Innentől meg maradt az, hogy Mustaine arcpirítóan jó és eredeti gitáros, méghozzá abból a fajtából, aki él, és nem visszaél a tehetségével, ráadásul nagy dalszerző is, tele trükkösen csavarodó riffekkel, úgyhogy mindenki fellélegezhetett, és elkezdhette üvölteni a Hangar 18-t, a Wake Up Deadet, a Sweating Bulletst, a Symphony of Destructiont meg a Peace Sells-t. Ez pedig annyira ment, hogy egy idő után már a gitártémákat is együtt énekelte a keménymag a zenekarral, így a végére még azt is sikerült elérni, hogy a sírásra minden szempontból hajlamosabb frontember elmosolyodjon. Sőt mi több, még némi fanyar humor is belefért az egyébként számottevő konferanszok és egyéb világi hívságok nélkül lezavart buliba, a végén ugyanis a Holy Wars közepébe belefűzték a Mechanixet, ez pedig ugye az a Mustaine-dal, amit szerzője örök bánatára The Four Horsemen néven, Metallica-slágerként ismer mindenki. Noha a múltkor egyedül érkezett a csapat Budapestre, ez a társfellépői minőségben levezényelt koncert sokkal erősebbre sikeredett.
A Slayerhez képest viszont így is csak előzenekar volt a Megadeth. Erre persze már elöljáróban is megvolt minden esély, hiszen Mustaine-ék zenéje nagyon jó, Kerry Kingék dalainak viszont aurája van. Ugyanakkor viszont az is igaz, hogy ha a torkával szintén küszködő Tom Araya úgy köhögi el ezeket a számokat, ahogy legutóbb (hat éve) a PeCsában, akkor azért léket kapott volna ez a bizonyos erőtér. Tom Araya azonban nemhogy nem köhögött, hanem olyan dühvel és erővel ordította a szövegeket, ahogy legalább 10 éve egyszer sem (lehet, hogy köptetőszirupokat cserélgetnek Mustaine-nel?), és még a zenekar is precízebb volt a szokásosnál, meg a hangzás és a látvány is stimmelt – de annyira, hogy a Sportaréna levegőjéből simán lehetett volna palackozott metálesszenciát készíteni. Nem tudom, hogy a húsevő baktériumokkal küzdő Jeff Hannemann gitáros betegsége miatt kapta össze magát az együttes, vagy valami más állt a háttérben, de az biztos, hogy fejben egyik zenész sem keresztrejtvényt fejtett.
Hannemann hiánya zeneileg egyébként nem volt feltűnő, mert megírni ugyan senki nem tudja azokat a számokat, amiket ő produkált és produkál, de a témáit a csúcskategóriás zenészek el tudják nyomni, és a helyére beállított Pat O’Brien egyértelműen közéjük tartozik. A színpadképnek már inkább betett a távolléte, hiszen nélküle elmaradt a Slayer-koncertek legnagyobb látványossága, amikor a két gitáros komótosan sétálva és vérmesen dzsidzsizve helyet cserél, de ehelyett meg voltak nagy vas(nak tűnő) Slayer-logók a színpad fölött, Marshall-falak a dob két oldalán, és hátborzongató fények, aminél több nem is kellett. Sőt – azt a képet még 90×60-as poszteren is elfogadtam volna, amikor Kerry King a sejtelmes zöld fényben úszó színpadon a hangládák felé fordulva, a közönségnek háttal állva belekezdett a Dead Skin Mask vérfagyasztó riffjébe, mert még zene nélkül is nagyon hatásos volt a látvány.
Hogy a dallal együtt milyen volt, arra meg azt tudom mondani, hogy ez a szám Ed Geinről szól, és ebben a formájában elbújhatott volna mögötte a Bárányok hallgatnak és a Zodiákus, meg egy nagy sor kriminálpszichológiai tanulmány is. Azt hiszem, most kell előhozakodnom sok mindenki vesszőparipájával, hogy tudniillik Tom Araya szörnyű dolgokról énekel, és a killt, a bloodot, valamint a die-t szinte kötőszóként használja, aztán közben meg mosolyog, sőt hívő keresztény is, hát hogy van ez. Nos, nincs itt semmi ellentmondás. A Slayert épp az emeli a sokéves metálátlag fölé, hogy nagyon régen van egy távolság köztük és aközött, amiről dalokat írnak: szerepeket és helyzeteket játszanak. Hogy történetesen pont sorozatgyilkosok bőrébe bújnak és háborút játszanak, és történetesen rendkívül hitelesen is jelenítik meg őket, az már egy másik kérdés – ezek is létező dolgok, és ahogyan filmet is lehet készíteni róluk, úgy dalt is lehet írni, sőt érdemes is. Anthony Hopkinson pedig szerintem még senki nem kérte számon, hogy szokott mosolyogni.
Ettől függetlenül egyébként jól csengtek a korai dalok is, amikben még nem volt meg ez a bizonyos távolságtartás (Black Magic, The Antichrist), és igazából nem is lehet rangsorolni, hogy a régebbi vagy az új számok, a gyorsak vagy a lassúak voltak a jobbak. A Hate Worldwide, a World Painted Blood és a Payback ugyanúgy süvöltött, mint a South of Heaven, a War Ensemble és a főállású überdobos, Dave Lombardo csúcsdarabja, a Seasons in the Abyss, sőt még a végén sem lógott ki a két legnagyobb „sláger”, a Raining Blood és az Angel of Death – egyszerűen elejétől a végéig az egész koncert ádázul tökéletes volt. Hogy ezt csinálja-e minden fellépésén mostanában a Slayer, vagy pont nálunk sikerült felspannolniuk ennyire magukat, azt nem tudom, de óriási szerencse, hogy most láthattuk őket. Ha nem egyenesen megtiszteltetés.
