Az adatok azt mutatják, hogy a közvélekedéssel ellentétben hazánk nem víznagyhatalom, hanem épp ellenkezőleg: vízhiányos ország. A magyar felszíni vízvagyon 94 százaléka külföldről érkezik, az ország területén képződő vízkészlet tekintetében az utolsó előttiek vagyunk az unióban, globálisan pedig a 164. helyen állunk. A kitettségünket pedig csak súlyosbítják a klímaváltozás hatásai
– fogalmazott Csernus Dóra, az Egyensúly Intézet klíma- és környezetpolitikai igazgatója.
Az intézet a magyar vízbiztonság hosszú távú megteremtésére dolgozott ki szakpolitikai javaslatcsomagot Hogyan legyen Magyarország vízben gazdag ország? címmel, amelynek sajtóbemutatóján Csernus Dóra mellett Bardóczi Sándor, Budapest főtájépítésze és Zlinszky János, Sólyom László köztársasági elnök egykori tanácsadója, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víz- és Környezetpolitikai Tanszékének egyetemi docense osztotta meg gondolatait.
Családi ezüst és rendszeres jövedelem
A probléma egyértelmű. A múlt század eleje óta a hazánkra hulló éves csapadék mennyisége „csupán” négy százalékkal lett kevesebb, a csapadékos napok száma azonban több mint 30-cal csökkent, a következményeket a saját szemünkkel láthatjuk, bőrünkön érezhetjük. Idén nyáron is bőven találkozhattunk lábon elszáradó terményekkel, porzó patakmedrekkel, de elég csak a közelmúlt két kimagasló szélsőségére, a 2022-es aszályra és a 2024. szeptemberi árhullámra utalni.
A helyzet úgy is kifejezhető, hogy ki kormányozza a magyar vizeket, mennyire vagyunk urai a saját vizeinknek
– mondta Zlinszky János, és remek példát hozott szemléltetésként. A vízvagyont egyrészt a felszíni vizek és a hozzájuk kapcsolódó, néhány 10 méteres mélységig húzódó talajvíz, illetve a mélyebben fekvő rétegvizek alkotják. Utóbbi megújulása rendkívül lassú, emberi léptékben nehezen kifejezhető, tekintsük ezeket családi ezüstnek: rajtunk múlik, hogy mire és mennyire intenzíven használjuk, de a készlet véges. Előbbi pedig – mondjuk úgy – jövedelem típusú, az esőzésekkel elvileg rendszeresen érkezik, viszont bármikor átrendezheti egyrészt a felvízi országok vízpolitikája – ilyen ma még nincs –, valamint a klímaváltozás.
A csapadékos napok csökkenése és hosszú aszályok, majd özönvizek érkezése kapcsán pedig gondoljunk bele, hogy az éves élelmiszer-mennyiségünket két részletben kapjuk meg, télen és nyáron. Nagyon komoly kihívás lenne tárolni, beosztani, gazdálkodni vele – ilyen jellegű problémákkal küszködünk már most is a víz kapcsán.
Két napra a Mad Maxtől
És nem csak országos léptékben érdemes gondolkodni, akár városok szintjén is látványos eredményeket lehet elérni. Ma településeinken az esővíz elvezetése a prioritás, pedig megfelelő felhasználással fontos erőforrás lehet:
A régi városi csatornarendszerek többsége azonban a csapadékvizet együtt vezeti el a szennyvízzel, emiatt csak Budapestről évente 100 millió köbméter víz tűnik el, ez három Velencei-tó vízmennyiségének felel meg. Heves esőzések idején maga a csatornahálózat is gyakran túlterhelődik, amihez a zöldfelületek hiánya és a burkolt felületek arányának növekedése is hozzájárul.
Bardóczi Sándor az elmúlt évek tapasztalatai alapján az ivóvíz fontosságára hívta fel a figyelmet, Budapest főtájépítésze letaglózó gondolatmenetet fogalmazott meg. E szerint minden élőlény alapvető szükséglete a belélegezhető levegő, a víz és a táplálék, ebben a fontossági sorrendben van rájuk szükségünk az életben maradáshoz. Az ember körülbelül öt percig maradhat életben oxigén nélkül, víz híján két-három napon belül szomjan hal, amennyiben élelmiszerhez nem jut, nagyjából 40 napig húzhatja.
Tehát, ha nincs víz, akkor nagyjából két nap választ el minket a Mad Maxtől.
