Fél év telt el a Nem megjelenése óta. Kezdenek körülötte lecsillapodni az indulatok, és már vissza lehet tekinteni erre az időszakra, vagy még mindig úgy érzed, hogy benne vagy ebben a folyamatban?
Még benne. És bár nem ért egészen váratlanul a viharos érdeklődés, ekkora felhajtásra nem számítottam. Már a második megjelent kritika azzal indított, hogy mindenki erről a könyvről beszél. Utána sorban az összes elismételte. Csak ezzel a szlogennel együtt lehetett egyáltalán tudomást szerezni a könyvről. Mindenki erről beszél… Akkor is ingattam a fejem: ki mindenki? És ugyan mi mondandójuk van róla, amikor pontosan tudom, hány kötet kering a világban, mert az összes többi stószban áll a szobám falánál, és száz-kétszáznál többen nem is olvashatták? Azóta elfogyott két kiadás, ami egy mikrokiadónál megjelent első regénynél, gondolom, ritka, de nem tízezres példányszámokról van szó. Mindenesetre a valódi számok tükrében pláne nyilvánvaló, hogy külön kell kezelni a szöveget magát és a médiajelenséget, ami kerekedett körülötte.
A könyv megosztó mivolta a kritikákban is megjelent. Mennyire követed ezeket? Mert vannak olyan írók, zenészek vagy filmesek, akik azt állítják, ők következetesen nem is olvasnak kritikákat.
Egy fiatal, magyar alkotó nem teheti meg, hogy ne figyeljen. Úgy látom, két okból „megosztó” a könyv. Az egyik, hogy a kortársaim nagy részénél régebb óta „látszom”. A másik a megütött hang közvetlensége. Hogy nem család-, város- vagy mikrotörténeti traumákat dolgozok fel, mint a fősodor, hanem a körülöttünk és bennünk lévő világról írok, megnevezem és, azt hiszem, helyükön kezelem a dolgait.
A reakciókban feltűnő volt, hogy sok olyan embert is szélsőséges állásfoglalásra késztetett, akik nem is olvasták el a könyvet. Mit gondolsz, mi lehetett az, ami ennyire markáns állásfoglalásra serkent olyanokat is, akik nem feltétlenül vannak otthon az életművedben?
Valószínűleg veszélyben érzik az értékeiket. És hát joggal. Horger Antal se volt buta ember, aztán mégis felháborodott, hogy József Attilának nincs apja, anyja, istene, hazája. De lehet egyszerűbb, lélektani oka is.
Sokakat tényleg erotikus értelemben piszkál, ha mások titkait „kileshetik”. És erotikus viszolygásként csapódik le bennük a tiltás, hogy nekik ezt vagy azt „nem szabadna látniuk”. Én nem ilyen alkat vagyok, rám nem hat a voyeur-csomag. Érdekel, hogyan élnek mások, viszont nincsen benne libidóm.
Késznek és illetékesnek érzem magam, hogy lássak és tudjak, és a mások titkait elég jól tolerálom, nem töltenek el kéjes izgalommal és undorral, ezt a kettősséget – mint háttérbe húzódó exhibicionista – én a magam titkaival élem meg. Ennyiben tulajdonképpen a voyeur szöges ellentéte vagyok, azt hiszem. Minél meglepőbbek számomra a másik mozgatórugói, annál több a kérdésem. A voyeurnél, ugye, minél meglepőbb valami a másikban, annál kevesebb a kérdés, több viszont a zavaros forrásból feltörő indulat.
Következetesen próbáltál nem foglalkozni azzal, hogy a könyvben feltűnő szereplők mit fognak gondolni: van ez a szöveg, ami kikerül, és onnantól elkezd élni egy önálló életet, amivel te nem foglalkozol.
