Ennyi és ilyen grandiózus tanórát egy helyen mi még nem láttunk. Az egyik teremben Angela Merkel ül és szól higgadtan a német fakultáció diákjaihoz, a szomszédban Nicolas Sarkozy beszél állva, hatalmasakat gesztikulálva a francia nebulóknak, a harmadikban pedig a brit David Cameron ad elő, s oly elegáns, amilyet még Karinthy se tudna írni.
De hiába a sok sztárprofesszor, bennünket a mi osztályfőnökünk érdekel leginkább. Kicsöngetnek először a möszijőnél, aztán a fraunál, végül a miszternél is, de Orbán sehol. Beballagunk a magyar osztályterembe, felütjük irkánkat, faragjuk ceruzáinkat – semmi. Negyvenöt perc telik így.
De aztán – mint minden rossz – mi is elnyerjük méltó jutalmunkat: Szijjártó tanársegéd kíséretében megérkezik a tanár úr. Komótosan, zsebrevágott kézzel, olyan kék nyakkendőben, amilyen csak neki van a világon, és oly csillogó magabiztossággal, mintha épp Obamával hamburgerezett volna.
x
Pedig „csak” a minap az oktatói állását nagy nehezen megtartó Silvio Berlusconitól jön – ez a késés oka, nem mintha bárki is fel merné róni Orbánnak a várakoztatást.
De hát úgy általában sincs okunk kritikára, annál inkább dicséretre és hálára. Természetesen nem a mindjárt megtörvényesedő új médiaszabályozás meg az általa keltett egzisztenciális szorongás veti bennünk a szervilizmus hullámait (dehogynem), sokkal inkább az, hogy megtudjuk: Orbán annyi emberrel tárgyalt az elmúlt napokban a jordán királytól az azeri vezetőn át Barrosóig, hogy már maga sem tudja, ki mindenkivel ült asztalhoz.
A megannyi megbeszélés oka, hogy januártól fél évre mi leszünk a közös európai iskola soros elnökei, következésképpen az egyenlő osztályfőnökök között Orbán Viktor lesz a legelső. Láthatóan kedvére való ez a szerep, mondja is, hogy szerencsére olyan kormányzati rendszert sikerült idehaza felépítenie, amelyben minden miniszter önállóan viszi az ügyeket, így neki jut ideje az uniós föladatra.
Formában van, viccelődik, verbális képet verbális kép követ. Szó esik hasra eső pincérről, dagadó vitorlával hasító hajóról, amit még a fúrókkal ügyködők sem tudnak elsüllyeszteni (ülj le, Kund fiam, elégtelen), aztán kiderül, hogy Magyarország bizonyos témái „a Nap árnyékában vannak”. De ami ennél örömtelibbnek tetszik: „Gépjárművünk az árokból felkerült az úttestre.” Ez utóbbi azt jelenti, hogy a sok kiváló ofő „komoly és szép döntéseket hozva” eldöntötte, felszámolja az eurózóna történetének legmélyebb krízisét. Hogy a vizuálisok is értsék: „A válság olyan az eurónak, mint az új kocsinak a törésteszt: felszínre hozza a hibáit.” Elképzeljük.
x
A terv végrehajtása, „az euró konstrukciós hibáinak kijavítása” a magyar elnökség idején zajlik majd. Lényege, hogy megmentik a közös fizetőeszközt, rákényszerítik egymást a takarékos gazdálkodásra, módosítják az alapszerződést, és kidolgozzák az úgynevezett stabilitási mechanizmus részleteit. Mindehhez Magyarország mutat jó példát: idén 3,8, jövőre pedig 3 százalék alatt lesz a magyar hiány, „ha romagyerekek potyognak az égből, akkor is”. Ezt nem képzeljük el.
Az ofői expozéban szó esik még a lengyel tengerparttól a horvát kikötőkig kígyózó észak-dél gázvezetékről, plusz arról, hogy a „bővítési fáradtság” ellenére Horvátországnak az EU-ban a helye.
És bár Brüsszelben vagyunk, nem maradnak el a hazabeszólások. Például hogy kontinensünket „jobbközép kormányok tudják rendbe tenni… jó hazafiak tudnak más jó hazafiakkal közös európai célokat elérni”. Vagy hogy a nyugdíjrendszer a nyugati világban két pilléren nyugszik, a volt kommunistáknál meg hármon.
Utóbbihoz, mármint a nyugdíjak biztosításához már itthonról ismert, de most is kondicionált adalék, hogy a foglalkoztatási arányt ötvenötről minimum hatvanötre kell emelni, plusz lesz szíves szaporodni a magyar. Az ofő szerint ennyire egyszerű a képlet. Sőt, csak ez a helyes képlet: „A nyugdíjrendszer bajait nem bonyolult közgazdasági megoldásokkal kell orvosolni.” Amiből egyebek mellett az is következik, hogy „a mi sorsunk otthon dől el, nem Brüsszelben, nem kell ideszaladgálni, semmi értelme, a cégeknek sem”. Mert a kiszaladgálás egy „régi, moszkvai beidegződés”. (Simor! Egyes. Multik! Vegyétek át még egyszer!)
x
Az előadás végén kérdezhetnek a diákok. Valaki az iránt érdeklődik, hogy a tanári csúcstalálkozón felvetődött-e a bankadó ügye. „A csúcson nem. Másutt viszont élénk érdeklődést kísérte” – így doktor Orbán somolyogva. Majd elárulja, közös hasznosításra felkínálta know-how-t, és konstatálja, hogy Magyarország immár nem csúcstartó e téren, ugyanis Ausztria nem korlátozott időre, hanem „állandóra” vetette ki a pénzintézeteket terhelő sarcot.
Jó ez a végszó, amúgy is idő van, szedelőzködünk, az ofő is menne, amikor egy öreg diák, a Magyar Nemzetet évek óta Brüsszelből képviselő Lovas István kap szót. Azzal kezdi, hogy ő annyira kínosakat kérdezett már Bajnai és Gyurcsány tanár úrtól is, hogy olyankor még a kamerák is leálltak. És hogy ő most is olyat fog. Nagy levegő.
Már-már attól tartunk, hogy valami komoly torokra harapás következik, ám ehelyett azt veti fel tanulótársunk, hogy a külügyi képviseleteken, például New Yorkban még mindig a vörös osztályfőnök, Gyurcsány Ferenc emberei ülnek, akik nem restellnek népszavás újságírókkal, bizonyos Bartus Lászlóval barátkozni. Továbbá azt is kifogásolja Lovas, hogy a kormány nem hordozza külföldi útra a magyarnemzeteseket.
x
Orbánról lerí, hogy szereti az (ilyen) kemény kérdéseket. Sőt, elárulja, hogy eztán is elvárja őket. Különben is: „Nincs bajom újságíróval. Ír, amit ír. Én meg gondolok, amit gondolok.” Korrekt. Aztán meg jelzi, hogy Lovason kívül még egy nemzetes ül a teremben, őt most éppen utaztatták.
Derültség közepett köszön el a tanár úr. Int egyet a diákság felé, aztán az ajtóhoz indul. Ruganyos lépteit egyedül Lovasnál szakítja meg, vele, egyedül vele lejattol, mi több, széles mosolyt és áldott szavakat is ajándékoz a tagbaszakadt nebulónak: „István, boldog karácsonyt!”
Mi meghatottan, a sarokból lessük az ihletett pillanatot, és akarjuk hinni, hogy kicsit mindnyájan istvánok vagyunk.
