Egyfajta mágikus nosztalgiával néztem videónkban a Gyurcsány Ferenc húsz évvel ezelőtti miniszterelnöki színre lépéséről szóló szemcsés felvételeket. Én húszéves voltam akkor, Bánszegi Rebeka kollégánk, aki a húsz perces anyagot összeállította, tíz, ha lehetett, szóval neki még keményebb trip volt (beszél is róla a friss Háromharmadban). Ugyebár, neki abba a kirakósba kerültek be a megelevenedő darabok, aminek a most látható végén a 2022-es választások éjszakáján szó nélkül a saját pártszékházába felszívódó összefogó, majd a héten inkább ellentmondásokkal, mint irodalmi ígérettel teli lektűrszerzőként debütáló őszes plakátarc van.
A videó is emlékeztet arra, hogy Gyurcsány Ferencnek a rendszerváltáskor is volt egy momentuma kiszes színekben – azt már én teszem hozzá, hogy a nagypolitikai porondra eredetileg 21 éve, Medgyessy Péter ifjúsági és sportminisztereként lépett ki. A fent elhintett évszámokból ki lehet matekozni, mennyire zöld füllel néztem a Zoltán utcai kormányszóvivői tájékoztatón – akkoriban ezeket még a város szintjén tartották, nem fölötte –, amikor színre pattant, és előhúzott a táskájából egy bauxittömböt, vagy az alumíniumgyártás a jó ég tudja, melyik alapanyagát, amiben a cége utazott.
Ez nem volt elsőre egyértelmű a neki kisorsolt minisztérium presztízse alapján, és az sem, hogy mire az Oasisszel pacsizó Tony Blair harmadik utas hulláma Budapestig ér, ennyire másképp fog kinézni rajta a tajték, de hogy Gyurcsány Ferenc más tónust hoz be, mint a Horn Gyula utáni reformkommunisták egyenszürke káderkupaca, az kétségkívül percek alatt kiviláglott. Apropó, harmadik út meg Blair (Lendvai Ildikó és Lakner Zoltán is emlegetik a videóban), álljon itt még egyszer Pető Péter erősen kapcsolódó minapi posztharmadikút-esszéje, ami megfejti: hogyhogy mégsem az esély – vagyis inkább annak múló illúziója – váltotta meg a nyugati társadalmakat és ezáltal a talajt vesztő baloldalt.
A húsz évvel ezelőtt történtekről szóló videóban fel-fel bukkannak a kétezres évek miniszterei és más kellékei, ami egyszerre kelti azt a hatást, amikor az ember egy egyértelműen távoli korszakot szemlél, meg egy érdekes időtlen érzést is. Utóbbit kiváltképp akkor, ha valaki közben az alakuló fővárosi közgyűlést nézi, ahol épp az imént említett korszak fővárosi intézményekbe és cégekbe visszaszorult gazdasági-államigazgatási vezetői ellen zajlik az utóvédharc. A mondás szerint egy országnak nincs két elitje, legfeljebb másfél (ha a szocik megkapták a reformkommunista jelzőt, nyugodtan számoljuk meg ugyanőket a NER-ben is). Ezt azoknak írom óvatosan, akik óriási kultúraváltást meg Kompország nyugathoz betonozását várják a Tisza beígért legalább egy mandátumos 2026-os győzelmétől. De a tegnapi fővárosi közgyűlési megalakulásról szóló, újabb videónkból amúgy is ki-ki leszűrheti magának, hogy azon a terepen most újra 1990 vagy a mindörökké NER, netán egy egészen új 2024 látható-e.
Így kezdődik ma reggel kiküldött heti hírlevelünk, a 24/7, amelyben ezután még egy halom elmélyülős és szórakoztató olvasmányt, videót és podcastot ajánlunk hétvégére válogatva, és összegyűjtjük a hét sorozat- és filmkritikáit is a hátradőlős kikapcsolódáshoz. Itt iratkozhatsz fel, ha jövő héten már te is kéred!
