Patricia Llewellyn a brit televíziós gasztroforradalom egyik legfontosabb alakja volt: már nem él, ötvenöt évesen meghalt rákban, örökségét azonban nem lehet eltagadni. Ő indította el Jamie Olivert és Gordon Ramsay-t is a tévés pályán, megtörve az akkor már begyöpösödöttnek ható brit főzőműsorok egyeduralmát. Ám jóval az ő berobbanásuk előtt kitalálta, majd tető alá hozta a Két duci hölgy címre keresztelt műsort, amelyben két molett hölgy keresztül-kasul motorozva a Szigetországban, oldschool receptekkel, páratlan stílusban intettek be a reformkonyhának.
Llewellyn 1992-ben egy brit produkciós cégnél vállalt munkát, ahol leginkább főzőműsorokat készítettek angol tévécsatornáknak. Akkoriban találkozott Clarissa Dickson Wrighttal, aki jómódú brit családból származott, apja galambhúst importált Kairóból Londonba, anyja pedig családi ágon rendelkezett jelentős vagyonnal. Dickson Wright huszonegy évesen ügyvéd lett, sokáig ő tartotta a rekordot, mint a britek legfiatalabb ügyvédje.
Később a gasztronómia felé fordult, de addigra már elherdálta a 12 millió fontos örökségét jachtokra, utazásokra és nagyon-nagyon sok alkoholra. Miután házvezetőnő lett egy neves sussexi birtokon, hamar elbocsájtották a folyamatos italozása miatt, végül Edinburgh városában nyitott kulináris tematikájú könyvesboltot, itt találkozott a már említett brit producerrel is.
Nem sokkal később Llewellyn megismerkedett Jennifer Patersonnal is, aki a The Spectator című brit magazin rovatvezetőjeként gasztronómiai témákban publikált szókimondó cikkeket – kellően magas hozzáértéssel kulináris témákban. Az ő életútja is meglehetősen színesnek bizonyult: katonacsaládból származott, Kínában, Portugáliában és Ugandában is élt, gyerekként rossz magaviselet miatt kirúgták egy bentlakásos lányiskolából, mielőtt a többi diákot „még jobban elrontotta volna.”
Fiatal korát lényegében elutazgatta – gyakran megfordult magyarországi termálfürdőkben is –, miközben felsőbb társadalmi körökben mozgott. A főzéshez mindig nagyon értett, ennek köszönhetően lett gasztroújságíró is.
Llewelyn egy közös ebéd alkalmával döntötte el, hogy Patersonnak műsort ad: akkor hasított belé a felismerés, mikor az idős szakácsnő a Triumph Thunderbird típusú oldalkocsis motorjával távozott a találkozójukról. Ez a típusú lazaság – vagy ha úgy tetszik, rockerség – hiányzott neki a televízióból, így állt össze előtte a kirakós egy utolsó darabbal. A producer bőszen győzködni kezdte a brit csatornákat arról, hogy a „duci, nagymama korú hölgyeknek helyük van a tévében, rajtuk keresztül megmutatva a brit gasztronómia hagyományait.” Eszébe jutott Dickson Wright, akit bemutatott Patersonnak, és innen már menthetetlenül eldőlt a sorsuk: megalkották a Két duci hölgy című tévéműsort, amit a BBC vett a szárnyai alá.
A kilencvenes évek legnézettebb főzőműsora lett ebből brit földön, hetente 3,5 millió nézőt ültettek képernyő elé, világszerte pedig 70 millió ember volt kíváncsi Jennifer és Clarissa csípős megjegyzésekkel teletűzdelt motoros-főzős kalandozásaira. Már akkor fölvetődött, mennyire polkorrekt tulajdonképpen a műsor, ha már a címe is testszégyenítő:
Ha kövér vagy, akkor kövér vagy. Utálom ezt a modern kori politikai korrektséget, hogy nem lehet nevükön nevezni a dolgokat
– vélekedett igen bölcsen Dickson Wright.
Hogy mi vitte sikerre őket? Alapvetően a személyiségük. A főzés csak ürügy volt ahhoz, hogy e két magasan kvalifikált, magabiztos, kamera előtt irigylésre méltó természetességgel mozgó embert betereljék egy szobába, majd elengedjék a kezüket, hogy – persze a receptek követése és a műsor struktúrája mellett – azt csináljanak, amit akarnak. Velük egy teljesen új, addig kevésszer látott oldalát mutatták meg a női televíziósoknak: a két nő nem volt nádszálvékony, píszí és különösebben szofisztikált sem.
Régi katonai dalok éneklése főzés közben, gúnyolódás az amerikaiakon, az egészséges ételeken – ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a Két duci hölgy világszintű ismertségre tett szert. Meglepő módon pont Amerikában voltak nagyon nézettek, az ottani közönséget valahogy teljesen elvarázsolta a két nő különcsége és a házias ételek. Ausztráliában is turnéztak a műsor sikerének csúcsán, Melbourne-ben 26 ezer ember várta őket egy rendezvényen.
Nagyon nehéz persze huszonöt év távlatából felmérni, hogy a műsor valójában milyen hatást gyakorolt a populáris kultúrára az adásba kerülése idején; miközben érdekes látni, hogy akkoriban a nyugati világ étkezéssel kapcsolatos félelmei közé tartozott a zsír, mint sütési-főzési alapanyag. Alapozták mindezt a nyolcvanas évek koleszterinszint-emelkedésről készült tanulmányaira.
Ezzel szemben a két duci hölgy vajat, zsíros tejszínt, vörös húst, alkoholt és persze rengeteg zsírt használt a főzéshez, tudomást sem véve holmi „egészséges táplálkozásról”, a brit gasztronómia modernizálódási kísérleteiről vagy a szupermarketek készételeinek túltengéséről.
De egyébként sem voltak különösebben szívbajosak: több alkalommal fölvetették a nézők, hogy a mindig dohányzó Paterson vajon kezet mos-e főzés előtt. Ebből aztán rendszeresen viccet csináltak: „Mindig megmosom a kezem” – mondta Paterson, majd kacsintott a kamerának. Több epizód úgy ért véget, hogy a két nő elégedetten üldögélt a főzés után, Paterson leginkább cigarettával és whiskys pohárral a kezében, majd megtárgyalták, hogy a kigyógyult alkoholista, Dickson Wright már nem iszik, őt ugyan ne kínálgassák semmivel.
Egy alkalommal tojást gyűjtöttek be a baromfiudvarból, ami az úri környezetből érkező Patersonnak hatalmas újdonság volt:
Jennifer: Hol vannak a tojások? Mibe rakod őket?
Clarissa: Mondjuk a blúzodba!
Jennifer: Nem hoztál semmit, mint egy ostoba szűz lány. Vedd le a melltartód, abba egy rakás tojás belefér!
Clarissa: Nem képzeled, hogy levetkőzöm ezek előtt az ártatlan csirkék előtt, a kakasról nem is beszélve. Mennyi tojás, te jó ég…, mit művel ezekkel a szerencsétlenekkel?!
Az ilyen párbeszédekből bőségesen kijutott a nem egész négy évadot megélt sorozatban (emeljük ki egyúttal Pásztor Erzsi és Molnár Piroska párját ritkító szinkronmunkáját is), és látszólag a két nő gördülékeny munkakapcsolatot tudhatott magáénak. Ám a valóság nagyon más volt, legalábbis a műsor végét követő anekdoták arról szólnak, hogy a két, civil életben forrófejű nő valójában gyűlölte egymást. Erről elsőként egy brit píáros mesélt pár éve, aki szerint Paterson és Dickson Wright annyira nem bírták elviselni egymást, hogy a forgatások idején külön szállodában kellett elszállásolni őket. Paterson volt a nagyobb primadonna, ha hinni lehet a sztoriknak; állítólag nem tudta elviselni kollégáját a forgatáson, főleg amiatt, mert Dickson Wright fölülmúlta őt intellektuális értelemben.
Miután az utolsó, azaz negyedik évad forgatásába belekezdtek, a munkálatok váratlanul félbeszakadtak, mikor Jennifer Patersonnál tüdőrákot diagnosztizáltak. Károly király (akkor még herceg) a hír hallatán bio paradicsomlevest és kaviártálat küldött a nő betegágyához, aki egy hónappal később halt meg. Dickson Wright sok évvel túlélte a kollégáját, ő 2014-ben távozott, több főzőműsorban szerepet vállalt még, ám ugyanazt a sikert, mint a közös műsorukkal, már nem tudta megismételni.
A Két duci hölgy producere, Patricia Llewellyn később okosan felmérte, hogy megismételni nem tudja majd ezt a sikerreceptet, helyette fiatalabb tévés szakácsokat adott a televíziónak: egy londoni kávéházról szóló dokumentumfilmben figyelt fel egy háttérben álldogáló, szőke és kócos srácra, akit Jamie Olivernek hívtak; 2004-ben pedig Llewellyn egy másik új formátumot is elindított, egy bizonyos Gordon Ramsay-vel a főszerepben. A történetüket innentől már ismerjük.
