Kultúra

A bölcs Renz doktor és a pofozkodó Matula léptette új korszakába a német krimit

Jörg Schmitt / picture alliance / Getty Images
Jörg Schmitt / picture alliance / Getty Images
A Két férfi, egy eset című sorozatot ma már egyszerre emlegetjük a Derrickkel, a Tetthely-jel és a többi klasszikus német krimisorozattal, pedig a feltűnésekor Matula és Renz doktor egészen új irányt képviseltek. Mi volt a kettősben az újdonság, miért lehetett vonzó a nézőknek az önfejű, hebrencs Matula, és hogyan fogadták a magyar nézők?

Kezdetben a német tévés krimik még a régi világban felnőtt nemzedék szemszögéből íródtak: a főhős nyomozók tekintélyt parancsoló, megfontolt, középkorú vagy idősebb férfiak voltak, akiket a néző is bízvást megkereshetett volna a problémájával. Fegyvert csak a legritkább esetben rántottak, a hepciáskodást az amerikai detektívekre hagyták, hiszen az ügyeket így is megoldották, a gyilkos lebukott, a világ rendje helyreállt az epizódok végére.

A német tévés nyomozók új nemzedéke

Ilyen volt az első sztárfelügyelő, az Erik Ode alakította Herbert Keller (A felügyelő), aztán ugyebár maga Derrick (Horst Tappert) és Az Öreg című sorozat első főhőse, Erwin Köster főfelügyelő (Siegfried Lowitz). Hasonló karakterek vezették a nyomozást a Tetthely párhuzamosan futó helyszínein: „A csendesen pipázgató, kieli Finke (Klaus Schwarzkopf), a tacskójával élő müncheni Veigl (Gustl Bayrhammer), és mindenekelőtt az elvált, esseni húsgombócfaló, Heinz Haferkamp (Hansjörg Felmy)” – emeltük ki a legnépszerűbbeket korábbi cikkünkben, ahol aztán arra is kitértünk, hogy az 1981-ben érkező Horst Schimanski nemcsak a legnépszerűbb Tetthely-főhős lett, hanem kisebb paradigmaváltást is jelentett a feltűnése:

A bajszos, topis, büszkén munkásosztálybeli Schimanski viszont egészen más karaktert testesített meg. Csúnyán beszélt (állandó szavajárása volt a »Scheisse«), verekedett, önfejű volt és nyers modorú, és különösen az első években sokan azzal vádolták, rossz színben tünteti fel a német rendőrséget.

Schimanski (Götz George) azonban csak alig két hónappal előzte meg a másik paradigmaváltó nyomozót, Josef Matulát, aki 1981. szeptember 11-én mutatkozott be a német tévénézőknek, hogy aztán le se kerüljön a műsorról egészen 2013-ig. Az addig ismert nyomozókhoz képest radikálisan újszerűen viselkedő Matulát alakító Claus-Theo Gärtnerhez elődeihez hasonlóan egy életre hozzánőtt a szerep, és mára ő is a német televíziózás ikonikus alakja, akit számos egyéb országban is jól ismernek a nézők.

kpa / United Archives / Getty Images

A Két férfi, egy eset több szempontból is újításnak számított, hiszen Josef Matula eleve magánnyomozó volt, és csak a múltban volt tagja a rendőrségnek. Emellett mindig egy ügyvéddel párban nyomozott: közülük az első partnere, dr. Renz (Günter Strack) a legismertebb, és jó tizenöt évvel idősebb lévén ő képviselte a hideg fejet és a nyugalmat a gyakran hebehurgya benyomást keltő Matula mellett. Az évek során aztán egymást váltották az ügyvédek, akiket mellesleg egyre fiatalabb színészek alakítottak, és idővel meg is fordult a felállás: az idősödő Matula lett az öreg róka, az ügyvéd pedig a forrófejű, agilis tagja a tandemnek.

Színre lép a trükkös magándetektív

Fura módon ezzel megvalósult a sorozat eredeti koncepciója, hiszen először még az idősebb nyomozó + fiatal ügyvéd páros volt a terv. A sorozatot a német televíziózás két kipróbált veteránjának köszönhetjük: Karl-Heinz Willschrei és Georg Althammer a hatvanas évektől kezdve dolgozott az iparban, gyakran közösen írtak forgatókönyveket. Később aztán megalapították saját filmes cégüket Monaco Film néven, és itt Althammer már producerként dolgozott, a kreatív részért pedig főleg Willschrei felelt. Ő korábban számos krimisorozatot írt, így Az Öreg és a Tetthely pár epizódját is, sőt, utóbbi egyik legsikeresebb főhőse, a már említett Haferkamp is az ő agyából pattant ki.

A Két férfi, egy esettel viszont Willschrei el akart szakadni a megszokott sémáktól, és olyan főhősöket választott, akik nem a rendőrség munkáját végzik. A magándetektív és az ügyvéd sem tagjai az állami rendvédelmi szerveknek, ezért sokkal korlátozottabbak a lehetőségeik, ezzel pedig már alapjában különböznek a rendőrös sorozatoktól. Ennek is megvolt az amerikai előképe, leginkább a Rockford nyomoz című, nálunk csak évtizedekkel később bemutatott sorozat, mely azonban az NSZK-ban is népszerű volt, és a „kékgalléros”, a kiszolgáltatottak oldalán álló Rockford figurája megelőlegezte Matulát is.

Éppen a magánnyomozó mivolta miatt Matulának megvolt az az előnye még Schimanskival szemben is, hogy nem kellett betartania semmilyen törvényt, míg Schimanski lényegében közszolga maradt, akinek egy szabályszegés problémát jelenthetett. Ahogy a visszaemlékezések leírták, a Két férfi, egy esetben Renz gondoskodott a jogszerűségről, Matula viszont inkább csak megkerülte a törvényt, ha tudta. A bőrdzsekis, fehér Alfa Romeóval furikázó Matulának köszönhetően aztán a Két férfi, egy eset már-már akciófilmnek tűnhetett a nyugdíjas német nyomozók lassan csordogáló történeteihez képest.

Elhordott két tucat bőrdzsekit és még több farmert, tönkretett több Alfa Romeót, és több pofont kapott, mint amennyit ő adott. Több száz kerítésen ugrott át és ugyanennyi garázsajtó alatt gurult át, elrabolták, meggyanúsították, börtönbe került és megszökött

vont mérleget Gärtner hetvenedik születésnapján a Zeit, mely szerint Matula és Schimanski is már az időközben felnövő ‘68-as nemzedéknek az állami szervekkel szembeni bizalmatlanságát testesítették meg, pláne, hogy a sorozatban a rendőrség és az ügyészség általában inkább negatív színben tűntek fel. Az öntörvényű és a hatalommal szemben alapvetően gyanakvó, a tekintélyt nem tisztelő Matulát kiválóan egészítette ki a megfontolt, nyugodt, diplomatikus Renz, aki gyakran nem értett egyet partnere módszereivel, de a végén mindig együtt oldották meg az aktuális ügyet. Egy Két férfi, egy eset epizód rendszerint úgy nézett ki, hogy megismertük az új megbízót, akit általában ártatlanul vádoltak gyilkossággal, de hőseink a végén általában be tudták bizonyítani az igazát.

Az is érdekes, hogy mindkét főhős agglegény volt, pontosabban Renz már túl volt egy váláson, de ugyanúgy magányos farkas, csak éppen Renz a jól szituált ügyvéd életét élve főzőcskézett otthon klasszikus zenét hallgatva és borozgatva, a billiárdozó, currywurston élő Matula viszont nyilvánvalóan a munkásosztályból jött. Ezért is lehetett ennyire népszerű a figura, aki kereken háromszáz részben szerepelt, és míg Strackot 1988-ban előbb Rainer Hunold (dr. Franck), majd Matthias Herrmann (dr. Voss), végül Paul Frielinghaus (dr. Lessing) váltotta, addig Claus-Theo Gärtner nélkül elképzelhetetlen volt a sorozat.

Fontos attribútuma volt még a sorozatnak, hogy Frankfurtban és környékén játszódott: még ha gyakran Wiesbadenben vagy más, környékbeli településen is forgatták, a frankfurti felhőkarcolók mindig ott voltak a háttérben, akárcsak a krimi-specialista Klaus Doldinger feledhetetlen főcímzenéje. A sorozat hasonló intézménnyé nőtte ki magát, mint a Tetthely vagy a Derrick, és természetesen számos más országba is eladták.

Izgalmas sztori és ítélet a tőkés társadalomról

A magyar nézők 1984. július 24-én láthatták először Matulát A nővér című epizódban, de az MTV szokás szerint igencsak rendszertelenül sugározta a részeket, például a következő évig várt a második epizóddal, de az évtized második felére már nálunk is állandó részévé vált a két férfi a hétköznap estéknek. Nem rohammal vették be a magyar nézőket, legalábbis az első epizód nem győzte meg az Esti Hírlapot, a lap jegyzetírója szerint ugyanis „nem kínált túl sok izgalmat”. Érdekes, hogy a kritikusnak nem tűnt fel a paradigmaváltó szándék, ugyanis pont a Tetthelyhez hasonlította ezt a részt, melyet szerinte túlművészkedtek az alkotók:

Mert mi tagadás, a művészieskedő megoldások, az ok nélkül hosszadalmasan kitartott képsorok komponálása közben a stáb megfeledkezett arról, hogy az érdeklődést kiváltó izgalom is szükséges egy krimihez

– így a végkövetkeztetés.

Másfél év elteltével már egészen más hangot ütött meg a lap, melyben Barabás Tamás arról beszélt, hogy Matuláékat „kezdjük legalább annyira megkedvelni, mint hosszú ideje Derricket és Harryt”, és a végén Karl Heinz Willschreit is megdicsérte, amiért „nemcsak egy izgalmas sztorival kívánta szórakoztatni nézőit, de a tőkés társadalomra vonatkozó kegyetlenül keserű ítéletét is ismertetni akarja. Minthogy azonban ezt is ügyesen csinálta, s ha műfajidegennek látszik is – elfogadható”.

Igaz, a kritikák többsége továbbra is a tucatkrimik közé sorolta a Két férfi, egy esetet, Zappe László pedig egyenesen odáig ment, hogy „általában csak az utolsó percekben derül ki, hogy az egész filmnek nincs igazából semmi értelme”, majd egy másik írásában arra jutott: az, hogy „a nyomozó testi és intellektuális lénye ezúttal elkülönül egymástól és két alakban inkarnálódik, az egyik verekszik, a másik gondolkodik, nem különösebben tűnik ki azoknak az ötleteknek a tömegéből, amelyekkel e tömegtermékeknek valamiféle egyéni arculatot szeretnének adni készítőik”.

De hasonlóan a Derrick vagy a Tetthely sorozatokhoz, a kezdeti fanyalgás után az évek előrehaladtával Matuláék is a nézők szívéhez nőttek. Sőt, például a Szolnok Megyei Néplap kritikusa egyenesen a kedvenc krimijének nevezte a sorozatot, meglepő módon azonban nem is Matula, hanem Renz doktor miatt:

Ebben a – bocsánat a kifejezésért – potrohos emberben, Renz ügyvéd úrban akkora szív és akkora értelem lakozik, hogy szinte felbecsülhetetlen. Már puszta megjelenése is biztató és megnyugtató. Tekintetéből sugárzik a megértés és a szeretet

– írta Valkó Mihály.

Két férfi, több száz eset

Volt szerző, akit megihletett a névazonosság a Tüskevár Matula bácsija és a frankfurti nyomozó között is (nem beszélve a nevét tőle kölcsönző internetes magazinról), míg az Ország-Világnak az oktatási rendszert bíráló cikkében meglepő kontextusban került elő a sorozat:

Egykor aligha kaphatott érettségi bizonyítványt az, aki a matúra szó jelentését nem ismerte, ám kétség sem férhet hozzá, hogy júniusban éretté nyilváníttatik az a budapesti diáklány, aki a minap a matúra szerepét firtató tanári kérdésre lelkes magyarázatba fogott a Két férfi, egy eset című bűnügyi film Matula nevű főhősének áldásos tevékenységéről.

A magyar nézők aztán megismerhették Franck doktort is, míg Claus-Theo Gärtner rendszeres szereplője lett a hazai bulvármédiának, lelkiismeretesen beszámoltak a válásairól, házasságairól és persze arról is, hogy szabadidejében lelkes autóversenyző. Bár az MTV távolról sem adta le a sorozat összes részét, joggal érezhettük úgy, hogy mind a háromszázat láttuk, pedig a felét sem – a köztévé a kilencvenes évek közepéig sugározta csak a sorozatot, később a Story4 még behozott pár részt a Lessing-korszakból. Ott már Reviczky Gábor szinkronizálta Matulát, a korábbi részekben viszont Balázsi Gyula szólaltatta meg, Renz magyar hangja pedig Szabó Gyula volt.

kpa / United Archives / Getty Images Claus-Theo Gärtner, Uschi Glas és a Lessing ügyvédet játszó Paul Frielinghaus a Két férfi, egy eset promóeseményén 2009-ben

A sorozat népszerűségét jelzi, hogy amikor Gärtner 2013-ban nyugdíjba ment, a ZDF új szereplőkkel indított azonos című sorozatot, mely még jelenleg is fut, ugyancsak egy ügyvéd és egy nyomozó a főszereplők, őket Antoine Monot Jr. és Wanja Mues játsszák. Matula viszont – Schimanskihoz hasonlóan – kapott egy saját spin-offot, és három tévéfilm is készült Gärtnerrel a főszerepben, 2017 és 2019 között. És ha már az előbb Gärtner magánéletéről volt szó, akkor meg kell említeni, hogy abba is bekéredzkedett a sorozat: harmadik feleségével ugyanis először akkor beszélt telefonon, amikor az tizenkét évesen rajongói levelet írt a színésznek, ám aztán hiába ígért a lánynak visszahívást, elfeledkezett róla. Sok év elteltével aztán a már felnőtt nővel személyesen is összesodorta őket az élet, és végül házasság lett a vége, mely a legutolsó információk szerint még jelenleg is tart.

Günter Strack viszont még 1999-ben meghalt, mint ahogy négy évvel később Karl Heinz Willschrei is, pedig még csak 65 éves volt. Addigra már nem ő írta a sorozatot, melyből Althammer is kiszállt, azonban a Két férfi, egy eset az eredeti alkotók nélkül is ment a saját útján, és valószínűleg menni is fog még, amíg világ a világ.

A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikkhez az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik