2002-ben, az M7-es autópálya bővítése előtt megelőző feltárások kezdődtek Zamárdinál a Kútvölgyi-dűlőnél. Az öt hónapig tartó régészeti leletmentés során több mint háromhektárnyi területen folytattak ásatásokat Kiss Viktória vezetésével, és számos maradványra, köztük egy, a népvándorlás korából, az 5–6. századból származó település nyomaira bukkantak. Az előkerült leletanyag egy részét 2007-ben ismertették a Gördülő idő című kötetben.
Mai tudásunk szerint a helyszín, pontosabban annak 370-es objektuma régészetileg egyedülálló a világon.
Gál Erika, a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Régészeti Intézetének tudományos főmunkatársa először a Gördülő időben számolt be részletesen a kivételes felfedezésről. 2022-ben aztán Bartosiewicz Lászlónak, a Stockholmi Egyetem munkatársának, valamint Kiss Viktóriának a bevonásával újabb, ezúttal angol nyelvű publikáció született, 2024-ben pedig a tanulmány második részét is közzétették. Rendkívül hosszú munkafolyamatról van szó, a csapat nem egybefüggően ugyan, de összességében mégis évekig vizsgálta magukat a csontokat, illetve európai múzeumi gyűjtemények hiúzcsontvázait összehasonlítás céljából.
A legfrissebb cikkben a hiúz és a kutyák csontjai, illetve a szakirodalomból és a múzeumi gyűjtőmunkájukból származó adatok segítségével végeznek biometriai vizsgálatot, a tanulmányban emellett a gödör lehetséges értelmezéseire is kitérnek. A leletegyüttes olyannyira egyedülálló, hogy a témát az elmúlt hetekben a külföldi sajtó is felkapta, számos angol nyelvű ismeretterjesztő oldal és hírsite foglalkozott a témával.
Mitől is annyira érdekes a tárolóverem nagyságú gödör, mit sikerült kideríteni a benne talált állatokról, milyen magyarázat jöhet szóba a leletegyüttes kapcsán, illetve hogyan folytatódhat a kutatás – már ha van egyáltalán tovább? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Gál Erika és Bartosiewicz László segítségével.
Rejtélyes leletegyüttes
Bartosiewicz László szerint az eurázsiai hiúz régészeti kontextusban rendkívül ritka lelet. „A faj húsát általában nem fogyasztották, skandináviai temetkezésekben kis számban előkerült maradványok többnyire olyan karmok, amelyek lebomlott prémekből maradtak hátra” – mondja a 24.hu-nak a szakértő.
A kutatók egyetlen, régészeti közegben feltárt hiúzcsontvázat ismernek, ezt Vácon találták, de messze nem olyan jó állapotú, mint a zamárdi lelet. A váci hiúz egy egykori, középkori cserzőműhely közelében feküdt, a lábvégein pedig nyúzásnyomokat találtak, az értelmezés így ebben az esetben egyszerűbb: a bőre, a szőre miatt ölték le az állatot.
A 2002-ben felfedezett hiúz, illetve a felette nyugvó négy kutya viszont valódi rejtély. Az állatok egy nagyjából 1,5 méter mély, méhkas alakú gödörben helyezkedtek el egymásra rakva, 20–40 centiméternyi földdel elválasztva.
A csontok nem túl jó állapotban konzerválódtak, Gál Erika mindenesetre nem mutatott ki rajtuk nyúzásra utaló sérüléseket. Ami megállapítható: a hiúz egy kifejlett hím, a kutyák közül pedig kettő kan, kettő szuka volt, az ebek méretükben a mai német juhászkutyákhoz, illetve magához a hiúzhoz hasonlítottak. A szénizotópos kormeghatározás azt is felfedte,
A verem a falu perifériáján volt, a gödörből pedig a hiúz- és kutyacsontokon felül további, szokványosnak mondható háziállat-maradványokat is megtaláltak, köztük sertés- és szarvasmarhacsontokat, valamint egy olyan lóujjpercet, amelyen nyúzásnyomok látszanak.
Ezen maradványok felülről a harmadik kutya szintjén hevertek. „Ezt a helyzetet sem igazán tudjuk értelmezni. Elképzelhető, hogy amikor a harmadik kutyát bedobták a gödörbe, ételmaradékokat vagy bontási maradványokat is elhelyeztek vele együtt” – nyilatkozza lapunknak Gál Erika.
A helyi archeozoológiai vizsgálatok eredményei egyelőre nem publikusak, így nem tudni, hogy a korabeliek étrendjében pontosan milyen állatok szerepeltek. Bartosiewicz László a kollégák szóbeli beszámolóiból úgy tudja, hogy a helyiek jellemzően nem fogyasztottak vadhúst.
Zavaros korszak
A helyzetet bonyolítja, hogy lehetetlenség megállapítani, pontosan mikor kerültek a földbe a tetemek, elképzelhető, hogy a maradványokat egyszerre ásták el, ahogy az is, hogy hosszú évek során halmozódtak fel. „Keltezés céljából vettünk mintát a legalul fekvő hiúzból, tehát a gödör keletkezését jelző csontvázból, illetve a felülről, a verem lezárását jelentő kutyából, de nem lettünk okosabbak” – teszi hozzá Gál Erika. A szénizotópos mérések széles hibahatárai ugyanis elfedték az állatok eltemetésének esetleges időkülönbségét.
Ami megállapítható: a leletegyüttes abban az időben jött létre, amikor a térséget a germán langobárdok lakták, de a népvándorlás korában számos más népcsoport is megfordult az egykori Pannonia területén. A langobárdokról tudjuk, hogy főként kutyákat, esetleg lovakat temettek el rituálisan, vadállatokat viszont nem.
A periódus igen kaotikus volt: nem sokkal a Nyugatrómai Birodalom összeomlása után különböző népek jöttek és mentek a térségben a rómaiaktól kezdve a keltákig, a mai Zamárdi területe ráadásul igencsak félreeső helyszín volt.
Hogy a korabeliek hitvilágában milyen potenciális szerepet tölthetett be a hiúz, azzal kapcsolatban csak spekulálni lehet. Sem lelőhelyekről, sem forrásokból nem ismerünk olyan adatokat, amelyek értékelhető támpontot jelentenének
– mondja Bartosiewicz László.
Mint a kutatók kiemelik: a 370-es objektum vizsgálatával egyelőre végeztek. Stabilizotóp-elemzésből még következtethetnének arra, hogy a hiúz hol nőtt fel, esetleg genetikai analízist is folytathatnának, az értelmezéshez azonban ezek sem vihetnek közelebb, ebben az segítene, ha felbukkannának hasonló maradványok.
Erre viszonylag kicsi az esély, a hiúz természetéből adódóan eleve ritkán találkozhatott az emberrel – ez magyarázatot ad a régészeti kontextusban való ritkaságra. Az ismert lelőhelyeken több ezer csonttöredékre talán egy hiúzcsont, ha jut.
Az eddigi szakirodalomból hasonló leletegyüttes tehát nem ismert. Továbblépést jelenthet esetleg, ha a 2022-es és 2024-es tanulmányokra elkezdenének a témában járatos kutatók hivatkozni, a citációk megindulásához ugyanakkor legalább 4–5 évet kell várni az eredeti publikálást követően.
Sír vagy dögkút?
A jelenlegi magyarázatok két véglet között mozognak: a zamárdi verem vagy egy dögkút, vagy egy rituális állatsír. „A kettő között szinte akármi szóba jöhet” – világít rá Bartosiewicz László.
Gál Erika szerint teljességgel nem lehet kizárni, hogy a gödör valóban nyughely volt, az ismert állatsírokból kirajzolódó jellemzők viszont nem fedezhetők fel benne. A verem jóval nagyobb, mint amit egy állatsír indokolttá tenne, az ilyen nyughelyekben a tetemek általában az egész sírt kitöltik. „Azt látjuk, hogy állatsírok számára nem szoktak feleslegesen ekkora gödröt ásni” – nyilatkozza a kutató.
Árulkodó továbbá, hogy az öt ragadozó pozíciója nem utal olyan rendezettségre, amely egyébként az állatsírokban elő szokott fordulni. Az egyik kutya ugyan embriópozícióban van, ami gondos elhelyezésre utalhat, a többi csontváz esetében viszont nem figyelhető meg hasonló. A rendszeresség annyiban kimerül, hogy a gödör pereméhez képest a fejek és a lábak a verem közepe felé irányulnak.
Mindez puszta feltételezés, ám lehetséges, hogy az éhes állat a természetben nem talált táplálékot, így az emberek közelében próbálkozott. Ott aztán összetűzésbe került a települést védő kutyákkal, és halálosan megsebezték egymást.
A vadászbaleset is felmerülhet, mint opció. A múzeumokban őrzött hiúzcsontvázak többnyire nagytestű hímektől származnak, és a vadászati statisztikák is főként ilyen példányokra utalnak. Az etológiai megfigyelések alapján kora tavasszal, a párzási időszak kezdetekor a kifejlett hímek nagy területet járnak be, és kevésbé óvatosak, ekkor nagyobb eséllyel esnek vadászok áldozatául. Ki tudja, talán a zamárdi hiúz is éppen ebbe a sorba illeszkedik.
Két bőrt is lehúztak a hiúzról
A tetemek közötti 20–40 centiméteres távolság két dolgot sugallhat:
- az állatokat vagy tudatosan szeparálták,
- vagy nem egy időszakban temették el.
Hogy a kutyákat azért helyezték-e a hiúz fölé, mert a vadállat különleges volt a korabeliek számára, esetleg meg akarták tisztelni, vagy egyszerűen azért, mert folyamatosan töltötték fel a dögkutat, sosem fogjuk megtudni.
„A vadászbaleset magyarázata nekem azért tetszik, mert a hiúzcsontokon nem mutattak ki vágásnyomokat. A kutyák talán annyira megtépték, hogy alkalmatlanná vált a bundája a nyúzásra” – mondja Bartosiewicz László. Mint Gál Erika ismételten kihangsúlyozza, találgatni tudnak csupán a történtekkel kapcsolatban. „Nem ismerjük, hogy ezek az emberek mit gondoltak a világról és a túlvilágról” – emeli ki.
A tágabb értelemben vett korszakból egyedül skandináv párhuzamokat sikerült feltárni, a mitológia szerint Freyja istennő szekerét hiúzok húzták. A langobárdok a skandinávokhoz hasonlóan germán etnikumot alkottak, így akadhattak köztük kulturális kapcsolatok, viszont, mint fentebb is írtuk: egyáltalán nem biztos, hogy a Kútvölgyi-dűlő környékét valóban langobárdok lakták ebben a mozgalmas történelmi időszakban.
A területen a feltárások sajnos rég lezárultak, és nincs is tervben újabb ásatás. A csapat a kivételes leletegyüttes elemzésével is végzett, ahogy Gál Erika fogalmaz:
A kiterjedt összehasonlító csonttani mérések segítettek az egyed nagyságának pontos meghatározásában, így lehetővé vált a kutyákkal való közvetlen összehasonlítás. Másrészt legalább megindult a hiúzok kulturális szerepével, az értelmezéssel kapcsolatos elméletek mérlegelése.
A kutatók most abban bízhatnak, hogy idővel előkerülnek hasonló leletek, amelyek segíthetnek az értelmezésben, esetleg indul olyan nemzetközi projekt, amelyben érintetté válhat a zamárdi hiúz. A folyamatok azonban nem éppen gyorsak, a 370-es objektum vizsgálata és körültekintő feldolgozása összességében több mint húsz évet ölelt fel – ami a hároméves kutatói ösztöndíjak korában nem éppen optimális.
