Tudomány

Titokzatos, ősi állatsírokat találtak Magyarországon

Adrián Zoltán / 24.hu
Adrián Zoltán / 24.hu
Hiába él az ember a belváros betontengerében, így vagy úgy, de kötődik az állatokhoz. A kapcsolat ősidők óta meghatározó a történetünkben, a mindennapjainkban: az állatok táplálékforrásként, vadásztársként, igásként vagy éppen szimbólumként mindig is fontosak voltak számunkra. Bartosiewicz Lászlóval, a Stockholmi Egyetem archeozoológusával beszélgettünk állati rejtélyekről, középkori kutyákról és a japán rákhalászok hiedelmeiről.

A 21. század embere hajlamos megfeledkezni róla, hogy a harmadik emeleti lakása, a divatos ruhái vagy a mindent tudó okoseszközei ellenére mégiscsak a természet része. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az állatok mind a mai napig meghatározóak életünkben. „Az állatok ezer szállal kötődnek az emberhez, ha valaki eszik húst, akkor azért, ha nem eszik húst, akkor azért, ha van macskája, azért, ha kutyája van, azért.

Az állatok a kezdetek óta átszövik kultúránkat, még a modern időnkben is, arról nem is beszélve, hogy a jelképek szintjén mennyire meghatározóak számunkra, elég a Micimackóra gondolnunk. Valamilyen módon még a legelszigeteltebb városlakó is kapcsolódik hozzájuk

– mondta a 24.hu-nak Bartosiewicz László archeozoológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem korábbi és a Stockholmi Egyetem jelenlegi munkatársa.

Az agrármérnök végzettségű szakértőt mindig is foglalkoztatták az állatok, ám csak a véletlennek köszönhető, hogy végül belecsöppent a régészeti állattan világába. Bökönyi Sándor, a terület egyik világhírű úttörője mellett tanult bele abba, miként gondolkodjon a régi állatokról pusztán a csontleleteik alapján. A kutató előbb a Magyar Tudományos Akadémia azóta elcsatolt Régészeti Intézetében, majd az ELTE-n, később Edinburgh-ban, végül pedig Stockholmban nyert el egyetemi állást.

Adrián Zoltán / 24.hu

Európa legjobb kutatói Magyarországon

Közel százötven év után rendeztek újra Budapesten nagyszabású nemzetközi régészeti konferenciát. Az Európai Régészek Szövetsége (European Association of Archaeologists, EAA) 28. éves találkozójának az ELTE adott otthont 2022. augusztus 31. és szeptember 3. között. A [RE]INTEGRATION mottóval rendezett tudományos programban 199 szekcióban közel 2000 előadás hangzott el. A rendkívül elismert kongresszusra a világ több mint 60 országából érkeztek résztvevők. Sorozatunk interjúalanyai a konferencia meghívott előadói, első cikkünket itt olvashatja.

Az archeozoológia a második világháborút követően kezdett el fejlődni, eredményei azonban hosszú időn át a régészet perifériáján maradtak. Az igazi áttörés csak az 1990-es évek közepén, az úgynevezett animal turnnel, azaz az állati fordulattal jött el. Ennek lényege az egyre fokozódó érdeklődés az állatok, interakcióik és az emberrel való kapcsolatuk, valamint kultúránkra gyakorolt hatásaik vizsgálata iránt. Az animal turn szinte divathullámként söpört végig a hagyományosan bölcsészettudományinak tartott területeken a régészettől a művészettörténetig. Napjainkra még az az irány is megjelent, hogy a túlzottan emberközpontú szemlélet kritikájaként megpróbálják az állatok szemszögéből értelmezni a történelmet.

Azt gondolom, most van az a pillanat, amikor már elengedhetetlen, hogy a természettudományi és a bölcsészettudományi megközelítéseket valahogy összegyúrjuk. A pályám és sok kollégám karrierjének jelentős részében a két út egymással párhuzamosan futott, sokáig például kevés régész érzett indíttatást arra, hogy az állattant szervesen bevonja a vizsgálataiba

– nyilatkozta lapunknak. Mint kiemelte, az izotópelemzésektől a genetikán át a zoológiai megközelítésig a régészet egyre inkább elképzelhetetlen a természettudomány hozzájárulása nélkül, persze a történeti szempontból száraz laboratóriumi eredményekbe csak a régészettudomány képes lelket lehelni.

A japán rákok rémisztő páncélja

A régészek számára egy-egy lelőhelyen ma már nemcsak a tárgyi emlékek, hanem többek között az állati maradványok is kifejezetten izgalmasak. Bartosiewicz László szerint szakembere válogatja, hogy a csontokból milyen következtetéseket von le, a leletekből megismerhető például, hogy az érintett közösség vadászott-e, tartott-e háziállatokat, vagy hogy az adott példány milyen célt szolgált. Akadnak különösen izgalmas, egészben előkerült állati csontvázak, amelyek rituális tevékenységre utalnak.

Adrián Zoltán / 24.hu

„Elég hosszú ideig tartott, amíg ráállt a gondolkodásom arra, hogy egy régészeti kontextusból származó állat tulajdonképpen az anyagi kultúra része” – tette hozzá a kutató. Mint elmondta, a régészeti szempont még a vadászott állatok esetében is fontos, ha például egy zsákmánynak levágják a fejét, az már önmagában árulkodik az adott kultúra szokásairól.

A háziállatok esetében mindez fokozottan igaz: maga az élőállat is megváltozik, a tudatos vagy véletlenszerű tenyésztés régészeti és állattani szempontból egyaránt érdekes folyamat. Előbbi igazán a 18. században kezdődött meg, lényege, hogy keresztezéssel, a szülők szelektálásával próbálják elérni a kívánt tulajdonságokat. A jelek szerint a magyar szürke marha ma ismert formája is ennek a törekvésnek az eredménye, ugyanis korábbi csontleletei nem ismertek.  A 19. századra aztán a kőkemény fajtasztenderdek is megjelentek, melyek máig meghatározók a tenyésztésben – részben ez a trend vezetett el oda, hogy a buldogok egészsége mára köztudottan leromlott, a fej túlzott megrövidüléséből adódó légzési zavaraik miatt fel kellett puhítani az eredeti fajtasztenderdet.

A tenyésztés a korábbi időkben jellemzően messze nem volt ennyire tudatos, sőt, a folyamat nem is feltétlenül zajlott praktikus okokból, vagy korlátozódott háziasított állatokra. Tudjuk, hogy fajunk állatokkal való kapcsolatában a hiedelmek mindig is kiemelt szerepet töltöttek be, erre jó példa a Heike-rákok esete. A japán halászok évszázadokon át úgy hitték, hogy egy 12. századi tengeri csata áldozatai rák képében élnek tovább a tenger mélyén. Éppen ezért azokat a kifogott egyedeket, amelyeknek haspáncél-mintázata különösen hasonlított egy-egy eltorzult emberi arcra, a fogást követően visszadobták a vízbe.

Ily módon a helyiek a tudtukon kívül járultak hozzá a populáció szelekciójához, akaratlanul erősítve az emberi arcra emlékeztető mintázatot, amely így szelekciós előnnyé vált a faj törzsfejlődésében.

Bartosiewicz László úgy gondolja, az ilyen és ehhez hasonló esetek nemcsak zoológiai, hanem humántudományi szemszögből is figyelemre méltók, a mi történeteinkről árulkodnak. A szakértő szerint az állattani megközelítés segíthet jobban megismerni az adott régészeti kor szellemét, divatjait, igényeit.

A régész, mint nyomozó

Az állatok iránti törődés, a mai értelemben vett állatbarátság igazán csak a 19. században született meg, ezt megelőzően ritkán fordítottak komoly figyelmet a gondozásra, ami esetenként a beteg állatok csontjain egészen durva eltorzulásokhoz vezetett. Egy állatmaradványból így jobb esetben megismerhető, hogy az adott példány miként pusztult el, vagy éppen mire használták az emberek élete során. Ez különösen igaz a kutyákra, amelyek a tenyésztett fajok között mindig is kiemelt figyelmet kaptak, és aránylag magas kort is megértek, hiszen húsukat ritkán fogyasztották. Csontjaik olykor többé-kevésbé sikeres „állatorvosi” gondoskodásról is árulkodnak.

Adrián Zoltán / 24.hu

A szakértő ódzkodik attól, hogy a 19. századot megelőzően fajtákról beszéljen, tény ugyanakkor, hogy már a középkorból is ismertek agárszerű ebek, amelyek valószínűleg specifikus vadászatokon vettek részt. A régészeti ásatásoknak köszönhetően azt is tudjuk, hogy a tacskókhoz hasonló rövidlábú kutyák, illetve az ölebek már a római kortól léteztek, ezek pontos funkciója azonban nem tisztázott. Annyi bizonyos, hogy a törpetacskókat a 19. században üregi nyulak vadászatára, a vadászgörények alternatívájaként kezdték tenyészteni. Noha az elvont őskori állatábrázolások állattani értelmezése olykor komoly fejtörést okoz, a középkori állatábrázolások már viszonylag természethűek, így korabeli képek, rajzok is megerősítik a változatos kutyatípusok létezését.

Akadnak tudományos szempontból – az állatok szemszögéből már annál kevésbé – szerencsés, jól vizsgálható konkrét esetek, ezek azonban elég ritkák.

Egy régészeti ásatásnak olyannak kell lennie, mint egy bűnügyi nyomozásnak: minden részletet folyamatosan figyelni, jegyzetelni kell. Sajnos az ember sokszor utólag jön rá, hogy milyen szempontok lettek volna még érdekesek

– meséli a kutató.

Bartosiewicz Lászlót különösen foglalkoztatja a levágás módja, amely számos kultúrában jól tükrözi az állatokhoz fűződő hagyományokat. Nagytestű állatok esetében erről árulkodhatnak a második nyakcsigolya belsejében lévő sérülések, azaz a tarkószúrás nyomai. A technika a mai bikaviadalokról is jól ismert, a segéd jóval a bika látványosabb szíven szúrása után ejt egy ilyen döfést. „Edinburgh mellett, egy római kori katonai táborban találtam egy ilyen marhacsigolyát, azon eléggé egyértelmű volt, hogy a második nyakcsigolyánál átvágták a gerincvelőt. Ez persze egy mai példákkal különösen jól dokumentált, ismert módszer, tehát következtetni is elég nagy bizonyossággal lehet rá.”

Állati rejtélyek

A szakembernek természetesen nem mindig van egyszerű dolga, amikor egy régészeti közeg állatmaradványait tanulmányozza. Régi vita tárgya, hogy egyes lovak száj körüli csontjaiban észlelhető elváltozások a szerszámoktól származnak-e, esetleg valamilyen természetes variációra, betegségre utalnak. Akadnak azonban ennél még bonyolultabb, mondhatni rejtélyes esetek is.

A rézkorban például rendszeresen temettek el egészben szarvasmarhákat, vélhetően szertartásos céllal. „Írásos emlékek hiányában természetesen nem tudunk biztosra menni, de tény, hogy a Kárpát-medencében, magyarországi-szlovákiai súlyponttal bőven száz felett van az ilyen leletek száma. Általában látszólag egészséges, kifejlett állatokról, tehenekről van szó, amelyek csontjain még a levágás nyoma sem igazán kivehető. Van, hogy a csontvázak tucatjával kerülnek elő egymás mellett, a gödrök között viszont nincs átfedés, szóval még csak azt sem lehet megállapítani, hogy milyen sorrendben, mennyire gyakran vágták le őket.

Az biztos, hogy a titokzatos hagyomány egy nagy területen elterjedt volt

– állapította meg Bartosiewicz László.

Adrián Zoltán / 24.hu

Egy másik, egészen rejtélyes esetet a közelmúltban írtak le a Balaton egykori mocsárvilágából, Zamárdi közelében: egy 5–6. századi verem alján egy látszólag sértetlen hiúztetemre, afölött pedig négy kutyacsontvázra bukkantak. A tetemek mintha gondos rendszer alapján lettek volna elhelyezve a gödörben.

Világviszonylatban szinte egyedülálló felfedezésről van szó, nagyon ritka, hogy régészeti közegből egy teljes nagyragadozó, egy hiúz kerüljön elő

– mondta a szakértő. A leletegyüttes egy zavaros időszakból, a népvándorlás korából származik, írásos források ebben az esetben sem érhetők el, sem késő római, sem kora középkori szövegekben nem nagyon akad utalás hiúzokra. „Nem nagyon szeretem elengedni a fantáziámat, de számtalan módon lehetne értelmezni a helyzetet. Elképzelhető, hogy egy szerencsés, jó zsákmányt tettek a gödör aljára, majd a siker reményében később évente rátemettek egy-egy kutyát? Persze az sem kizárható, hogy a jelenségnek semmi köze a korabeli hitvilághoz, és pusztán racionális okai voltak a temetkezésnek. Talán egy vadászbaleset után egyszerre temették el a kártevő hiúz elejtése során elpusztult kutyákat is” – tette hozzá.

Egy másik különleges lelet, egy leopárdkoponya levágott orri része a méretes felső szemfogakkal, a középkori Segesd konyhahulladékából került elő. A rajta talált kopásnyomok alapján feltehetőleg kacagányt díszített. Leopárd soha nem élt a Kárpát-medencében, a maradvány közel-keleti kapcsolatokról árulkodik. A barcsi törökkori erőd egyik szemétgödrében rozmáragyarból készült szerény díszkorongot is felfedeztek, amely talán orosz-tatár-török kereskedelmi kapcsolatok révén jutott el a messzi északról a Kárpát-medencébe. „Az ilyesfajta, kultúrtörténetileg rendkívül értékes leleteket hozzáértő archeozoológus kollégáim, volt tanítványaim segítsége nélkül lehetetlen lett volna azonosítani. Elsikkadtak volna az olykor vastag rétegekben felhalmozódott marha, juh- vagy sertéscsonttöredékek között” – mondta Bartosiewicz László.

Nincs elég szakember

A humántudományi kontextusból ismert állatok vizsgálata tehát hozzájárulhat kultúránk átfogóbb megismeréséhez, a kapcsolat ugyanakkor visszafele is hasznot hozhat: a régészet, a történelem, a művészettörténet az állattan vagy éppen a természetvédelem fejlődését támogathatja. Gondoljunk csak a híres lascaux-i barlangra, melynek vadlóábrázolásai nagyban segítették az egyetlen ma is élő vadló, a kihalás széléről visszahozott Przewalski-ló tenyésztési szempontjait – színezet, sörény – és állatkerti törzskönyvezését.

A régészeti állatleletek az állattan számára is hasznosak. A rézkori oroszlánleletek immár rendszeres magyarországi felbukkanása előtt a zoológusok nem is gondoltak arra, hogy jóval a barlangi oroszlánok kipusztulása után, „alig” ötezer éve rövid időre a Kárpát-medencéig ért el a mára a Szaharától délre, illetve India északkeleti csücskére visszaszorult modern oroszlánok egykor összefüggő elterjedési területe.

Amit pedig a régészet révén a háziállatok felgyorsított törzsfejlődéséről, a fajták kialakulásáról tudunk, az mind hozzájárul a zoológiai ismeretekhez. Ludwig Rütimeyer a 19. század közepén, Svájcban végezte el az első archeozoológiai vizsgálatokat, amikor a tószabályzások során a parti részek kiszáradásával ősi lelőhelyek, illetve az ahhoz kapcsolódó állatcsontok kerültek elő. „Rütimeyer Charles Darwinnal is levelezett, és maga Darwin dicsérte meg őt, amiért felfedezéseivel nagyban segíti az evolúció megértését” – nyilatkozta Bartosiewicz László lapunknak.

Adrián Zoltán / 24.hu

Az állattannak és a humántudománynak tehát valójában megvannak a régi, közös gyökerei, az utóbbi években ráadásul érdemi közeledés észlelhető a két terület kapcsolatában. Bartosiewicz László szerint itthon komoly előrelépésnek tekinthető, hogy a régészeti lelőhelyeken feltárt állatcsontok ma már hazánkban is hivatalos régészeti leletnek számítanak.

A nehézséget az okozza, hogy nincs elég kapacitás, nincs elég főállású szakember a leletanyagok feldolgozására. Bármerre nézek, mindenki dugig van munkával. Képzeljük csak el, hogy egy autópálya építésekor a feltárásokon mennyi lelet kerül elő: raktárak, pincék vannak tele feldolgozatlan anyaggal, amelynek nem csekély része állatmaradvány

– emelte ki.

„Nyilván hazabeszélek, de azt gondolom, hogy jó lenne, ha minden nagyobb vidéki múzeumban akadna olyan szakember, akit a területi leletek vizsgálatára alkalmaznak. Még csak nem is azt mondom, hogy hozza be a lemaradást, viszont a holnaptól kezdve beérkező anyagokat kezdje el feldolgozni” – tette hozzá a kutató. Ez méltó folytatása lenne a hazai régészeti állattan 19. századra visszanyúló, el nem hanyagolható tudományos hagyományainak.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik