Mihez kezdjünk az idősekkel? Mármint mihez kezdjünk velük az életben, amikor már képtelenek gondoskodni magukról, és mihez kezdjünk velük a filmekben, ahol róluk, nekik is kell történeteket csinálni? Pláne, hogy ők még szeretnek moziba járni. A két időscsoport – a mindennapos segítségre szoruló meg a rendszeres moziba járó – persze nem ugyanaz, de a filmkészítéshez általában a fiataloknak szokott lenni elég energiájuk, a fiatalok pedig hajlamosak egy kalap alá venni minden öreget. A kalapot aztán feltesszük a többi porosodó limlom közé a legfelső polcra, és nem gondolunk rá.
Szerencsére nem mindig ez a helyzet. Szép, humanista magyar filmek készültek fiatalok és idősek kapcsolatáról, akik olykor jobban megértik egymást, mint őket a közbeeső, munkában szétszakadó generáció, akik abban a szomorú életkorban járnak, amikor még kergetik a saját álmaikat, de már rájöttek, hogy azok nem fognak teljesülni. Lehetne sorolni a régebbi példákat a Jób lázadásától a Moszkva térig, de ami fontosabb, hogy az utóbbi években is foglalkoztatott egy-két rendezőt ez a téma. A Nagyi Projekt történelmi viharokra visszapillantó dokumentumfilmként, Az unoka thrillerként dolgozta fel az alkotók nemzedékének találkozását a nagyszülőkével.
Onnan meríti Szacsvay Lászlót is, aki akkoriban kezdett el filmezni – játszott Maár Gyula két filmjében és az Árvácska feldolgozásában –, és állandó, katonás színházi jelenléte mellett hellyel-közzel azóta is feltűnik magyar filmekben, de csak ritkán és epizódokra. Most főszerepet kapott: ő Béla, a nyugdíjazott szőnyeggyári munkás, akit elhagyott a felesége egy villamosvezetőért. Mindennek már több éve, de Béla azóta is gyűjtögeti magában a keserűséget, mint más az egzotikus sörösdobozokat. Azt sem fogadja repesve, hogy fürdőszobai balesete után Berlinben élő fia idősek otthonába költözteti.
A másik szálon ott van Zoé, az érettségi előtt álló kamaszlány. Tanulmányi eredményei alapján még határozatlan ideig érettségi előtt állhat, és az iskolán kívül sem találja a ritmust. Verekedés miatt közmunkára fogják, egy idősek otthonában kell kanalaznia a főzeléket és mosnia az ágyneműt. Ott, ahol Béla éppen megkezdi börtönbüntetésként felfogott és ideiglenesnek remélt benntartózkodását.
A Valami madarakban nem történik semmi meglepő. Béla rosszul érzi magát, mindenkivel pokróc, idővel viszont felenged, és megszereti Zoét. Zoét nem fedezik fel zenés tehetségkutatón és nem nyeri meg a lottót, bár az utóbbit legalább megpróbálja. A tét, ami némi idézőjeles „izgalmat” csempészne a filmbe, hogy a férfi a szakértői vizsgálat után hazamehet-e az idősgondozóból (idősek „otthona”, persze – Bélával ezt nem etetik meg).
Vagy az, hogy a balhés fiatal lány kilenc bunkó mondata után még kíváncsiak maradunk-e a tizedikre, ami pont értelmes és barátságos lesz.
Zoéval egyébként nem olyan nehéz együttérezni, mert Kertész Zsanett forgatókönyve és a figurát alakító Kizlinger Lilla túl kedvesre formálták őt. A rendező szakon végzett, de színészként is gyakran feltűnő Kizlinger Berlinale-díjat kapott a Rengeteg – Mindenhol látlak mellékszerepéért, rá vágyakozott a Magyarázat mindenre főhőse, és betették a Semmelweisbe is, amit azért kihagyhatott volna. Általában azt a fajta minimalista, motyogós, fád stílust hozza, amit Monori Lilitől Méhes Mariettán át Berényi Biankáig sokaknál láthattunk, és ami generációk óta idegesíti a nézők nem elhanyagolható százalékát, de időnként azért jól működik.
Most is, olyannyira, hogy Zoéból igazi jótét lélek válik a film végére, ami enyhe stílustörés. Maradhatott volna gorombább, Szacsvayhoz hasonlóan, aki a fej- és testtartásával éri el, hogy Bélához szentimentális pillanataiban se nagyon akarjunk hozzászólni.
Mellé ízléses elektronikus zenei világot kínál a fiatal magyar rendezők kedvenc zeneszerzője, a nagy munkabírású Kalotás Csaba. Hevér és Nagy Marcell operatőr a kelleténél talán kevesebb alkalommal mozdítják meg a kamerát, Zoé és anyja öt beszélgetéséből hármat ugyanabból a lakótelepi kistotálból vesznek fel, ahonnan egyszerre látszik a konyha meg a fürdőszoba. Néha ebből a mozdulatlanságból, egyhangúságból kijön egy jó vicc, főleg az, amikor Zoé az idősgondozóban szárítja a Béla unokájának szánt, szétázott, plüss óriásdinót.
A két főszereplő meghitt zsörtölődése, a nyomasztó, faberakásos belső terek, meg a szürke, téli hangulat mégis saját világot teremtenek a filmnek. Rosszkedvű világot, de olyat, ami otthonossá válik, ezért képesek vagyunk benne észrevenni a kevéske örömöt és humort, a valódi kapcsolódás esélyét. Valamit, ami a méltóságra, a szabadságra (madarakra!) hasonlít. Hiteles karácsonyi filmnek nem is rossz.
Valami madarak, 2023, 90 perc. 24.hu: 7/10.