Nem vagyok egy ezoterikus ember, de van ennek a világnak egy szava, amit előszeretettel használok, mert annyira kifejező: szívcsakra. Azért használom gyakran, mert meg vagyok győződve róla, hogy amint a vonatkozó keleti filozófiák szerint az embereknek, úgy a Földnek, az országoknak, a városoknak is vannak szívcsakrái. Az olyan helyeket nevezem így, ahol valamiért az átlagos szintet többszörösen meghaladó mértékben egy helyre összpontosul a jóság, a szív, az érték. Így például meggyőződésem, hogy Budapest egyik szívcsakrája a Jurányi Ház (aki nem hiszi, járjon utána, mennyiféle csodálatos művészeti produkció, tanfolyam, emberek életét, lelkét emelő kezdeményezés otthona!). Magyarországnak pedig az egyik szívcsakrája Noszvaj.
Ez az apró falu Egertől egy ugrásnyira – bár ugráljon ezeken a szerpentineken, aki Pókembernek érzi magát… – tele van jósággal: hegy-völgy, patak, tavak és a mindezzel járó csend és természetkapcsolat, családias faluhangulat, de olyan turisztikai, gasztronómiai és kulturális kincsekkel teli, ami öt ekkora falunak is elég lenne. Kastélyok, szállodák, borospincék – köztük a leghíresebb a Thummerer Pincészet – cukrászdák, kávézók, éttermek, marsbéli tájat idéző barlanglakások, a Bükk lankáin pedig hemzsegnek a fák közötti kis erdei házikók – de
A Treehouses fenn volt a mentális térképemen már jó ideje, éspedig épp a noszvaji lombházakkal: valahol szembejött pár fotó az őszi erdő aranyszínei között megbújó házikókról, és azonnal tudtam, hogy keményvonalas őszrajongóként – komolyan, még az esős napokat is szeretem – ide egyszer el kell jönni. Persze ekkor még cseppet sem hozott lázba az a sok minden, amit a Treehouses kínál, a fa iránti rajongást egészen művészi szinten művelő építészetpornó, a párokra, romantikázásra kitalált körülmények, minden házhoz saját jakuzzi – az egészből az érdekelt, hogy úúú, benne lehet lakni a lombokban!
Ám azóta megtanultam, hogy egy jakuzzi nagyságrendekkel élvezetesebb hely akkor, ha az ember a szerelmével kettesben áztatja benne a testét, és hogy van valami párterápiás hatású ebben a pihenési formában. Így már gyakorlottan érkeztünk meg a noszvaji lombházakhoz, tudva, hogy itt most két nap teljes testi-lelki-szellemi kisimulás vár ránk. No meg nem elhanyagolható mennyiségű, pezsgőfürdőzés közben, akár – horribile dictu! – fényes nappal elfogyasztott bor, és remélhetőleg néhány elsőrangú gasztroélmény.
A Treehouses noszvaji szálláshelyéből egyedül ezt hiányoltuk nagyon: a saját éttermet. Mert ugyan a lombházaktól egy lélegzetnyire – értsd: öt perc sétán belül – két étterem is található, a szomszédos Nomád Hotel kiváló hírű éttermének kipróbálását sikerült arra az egy napra beterveznünk, amikor az étterem dolgozói csapatépítésen vettek részt, és így zárva tartottak, a Rozmaring Étteremben pedig az összes ételből, amit kóstoltunk, pont még egy leheletnyi erőfeszítés hiányzott ahhoz, hogy igazán jó legyen. Azért aggódni nem kell, az éhhalál nem fenyegetett minket: a Treehouses-koncepció része, az ébredéskor már az ajtónk előtti piknikkosárban várakozó reggeli nemcsak isteni, de annyira bőséges is, hogy abból mindig megmaradt egy-egy vacsorányi adag. No meg a minibárt is ki lehet fosztani bármikor, ugye.
Azért végül nem maradt ki a noszvaji kiruccanásból a toplistás gasztroélmény sem: a falu központjában sétálva betévedtünk a Zsenge nevű reggeliző-kávézó-borbár-gourmet boltba. Miközben pedig a delikátesz-kínálatra csorgattuk a nyálunkat – egy szarvasgombás sóval tértünk haza! –, addig a tulaj/házigazda/pincér/szakács összerakott nekünk két olyan szendvicset, amivel nálam gyakorlatilag újraértelmezte a szendvics mint olyan műfaját. Remek a kávé is, csodásan néztek ki a sütemények is, aki Noszvajban jár, ne hagyja ki. Pláne, hogy a Zsengét látszólag nem érinti a Noszvajt így november tájt, szezonon kívül már elég erősen jellemző zárva tartási láz: érdemes a noszvaji tartózkodást a hét második felére időzíteni, ugyanis a hétfő, esetleg a hétfő-kedd, néhol még a szerda is zárva tartó nap. Nem tudván erről, zárva találtuk nemcsak a híres De La Motte-kastélyt, de több megcélzott cukrászdát, éttermet, sőt, még a Barlanglakásokat is, igaz, azt nem a hét eleje miatt: a hely, épp az érkezésünk napján egy egész hónapra bezárt, mint megtudtuk, filmforgatás miatt – nem is akármit forgatnak itt, hanem bizony a Dűne második részét. Nagy sajnálatomra sem Timothée Chalamet, sem Zendaya nem jött szembe. A Nagy Novemberi Noszvaji Nem-Vagyunk-Nyitva jelenségkör miatt történt az is, hogy nem tudtuk kipróbálni a falu egyik közéleti-gasztronómiai nevezetességét, a Csendülőt, Csernus Imre sztárpszichológus bisztróját sem – ők is csak a hét második felében tartanak nyitva így szezonon kívül. Kár, mert a helynek remek híre van, ám azért nem bántuk nagyon, hogy így esett, mivel így megismerhettük az említett Zsengét – no meg több időnk maradt a Treehouses kiélvezésére.
Mert a Treehousest nagyon lehet élvezni. Persze-persze, csodás a falu, egy képeslap az egész, és a környék is tele van csodákkal. Fel is van készülve a Treehouses arra, ha a vendég kalandozna: a „sima” biciklik ingyen elvihetők bármikor, de lehet bérelni menő, favázas, elektromos bicikliket is, ha valaki még stílusosabban tekerné körbe a falut. Ez utóbbiak akár a környék bejárását is lehetővé teszik – mert azért egy klasszikus biciklivel Noszvajon túlra kerekezni már komolyabb vállalás, nem annyira a távolság, mint inkább a szintkülönbségek miatt, amihez jól jöhet az e-bicikli motoros rásegítése. Noszvajhoz elég a sima bringa vagy a séta… de őszintén? Inkább mindenki maradjon szépen otthon a lombházában. Igazából mi csak azért ruccantunk ki a faluba, mert még sosem jártunk itt korábban – no meg hogy ne érje szó a ház elejét, hogy két napig ki se bújunk a házikóból. Pedig éppenséggel lett volna hozzá kedvünk. Mert hiába a Bükk ezer csodás túraútvonala – mi is kirándultunk egy rövidet – vagy Noszvaj minden csodás látnivalója, és a közeli falvak-városok hívogatása, ha az ember úgy istenigazából, tényleg hozzá tud lassulni a szálláshely hangulatához, a csendhez és ahhoz az egymás felé forduláshoz, amit a Treehouses előhívni képes, akkor semmi oka nincs elhagyni ezt a privát – a házak épp elég messze vannak egymástól ahhoz, hogy ne lássuk-halljuk egymást – puha, kibélelt buborékot.
Hisz a reggeli az ajtó előtt terem, van nasi és finom italok alkohollal és anélkül, a minibárt örömmel újratöltik bármikor, az ágy hatalmas és hozza a hotelágyak művészetét – valaki mondja meg, hogy készülnek azok a ropogós, mégis puha ágyneműhuzatok?! –, a jakuzzi masszírozását meg így, kettesben egy szívünknek kedves – ráadásul fürdőruhában lévő! – emberrel tényleg nem lehet megunni. Az egyik napon több mint öt órát töltöttünk a vízben, amit mi magunk is nehezen hittünk el, és csak azért szálltunk ki, hogy megnézzük a kedvenc sorozatunk új évadának záróepizódját. Nem kell megijedni az évszaktól sem: a víz finom meleg, a test nem fázik, csak a vizes hajat kell időnként újra bemártani, hogy megmelegedjen. Sőt, ami azt illeti, szerintem éppen a késő ősz az az évszak, amikor a lehető legjobb a noszvaji Treehousesba eljönni, amikor már igazán színes az erdő, és a pezsgőfürdőben ülve lehet hallgatni a patak csobogását, belélegezni az avarillatot, nézni a hulló faleveleket, begyűjtve ezt a sok szépséget, kényeztetést és finom élményt a közelgő tél előtt.
