Az MSZP törekvéseivel szemben az elmúlt négy évben a Fideszt nem sikerült beszorítani a reformellenes párt pozíciójába. Történt ez amiatt, mert maga az MSZP és a szocialisták által támogatott kormányok tették a legtöbbet azért, hogy mindaz, amit ők reformnak neveztek, eleve gyanús, kivitelezhetetlen és elutasított legyen.
Történt továbbá mindez azzal együtt, hogy a Fidesz semmilyen módon nem óvatoskodott, amikor „reformellenesnek” kellett lenni. Még azt is vállalták, hogy olyan – más körülmények között – életveszélyes konfliktusokba belemenjenek, amelyekben akár a jobb közszolgáltatásokat, jobb egészségügyet, jobb oktatást akaró „emberekkel” állíthatták szembe őket politikai ellenfeleik. A Fideszt támogató értelmiségiek eközben szorgalmasan dolgozták ki ideológiájukat, amely szerint a reform rossz, hiszen abszolutizmussal, végső soron pedig diktatúrával egyenértékű. Az elmúlt négy évben minden reform rossz forradalom volt a Fidesz számára.
A lehető legnagyobb különbséget kell felmutatniuk
Pedig a konfliktus eredetileg nem reform és nem cselekvés, hanem reform és forradalom között húzódott. Reformra ott volt szükség, ahol a forradalmak kiszámíthatatlanságának, felfordulásának és pusztításainak elkerülése volt a politika célja. Orbán Viktor szerint ugyanakkor április 25-én a szavazófülkékben forradalom zajlott le. A korszakváltások retorikájára amúgy is fogékony Fidesz most belekezd Magyarország újraalapításába, a már megszokott forgatókönyv: a választással a rendszerváltást maga mögött hagyhatja az ország, eljött az új politika időszaka. Praktikus, napi-taktikai értelemben szüksége is van a Fidesznek arra, hogy a lehető legnagyobb különbséget mutassa fel az előző évekhez képest, de többről van szó a Gyurcsány-korszak lezárásánál, vagy a Jobbik leszerelésénél az elmúlt húsz év megítélésével kapcsolatban.
A Fidesz feladata most ezek után az, hogy azokat az átalakításokat, amelyekre nyilvánvalóan évek óta készül, ne nevezze reformnak, de úgy hajtsa végre azokat, hogy igazolhassa most kezdődő kormányzásának korszakosságát. A „technokrata elit reformdiktatúrája” után a legfontosabb különbségek nem is szakpolitikai téren jelentkeznek majd, hanem a kormányzás módjának, eszközeinek átalakításában. Bár a következő időszak kormányzati retorikája nyilvánvalóan erre épül majd, olyan kormányzás elképzelhetetlen, ami ne vezetne érdek- és értékkonfliktusokhoz. Nem azért, mert rosszul csinálják, hanem azért, mert a kormányzás elsősorban politika és csak másodsorban igazgatás.
Több szinten kell koalíciót teremtenie a Fidesznek
A „nemzeti együttműködés rendszere”, a „háromharmad”, a „nemzeti ügyek politikája” variációk egyetlen témára – sok, eltérő helyzetű szereplővel. Az elmúlt négy év – bár nem kizárólag a kormánypártok okozta – kudarca arra mindenképpen jó volt, hogy világossá tegye: a közélet minden egyes szintjén szövetségesekre van szükség, és a kormányzás lényege éppen e hálózatok megteremtése és mozgatása.
A Fidesznek ahhoz, hogy a lehetőségekhez képest megfelelhessen a kormányzásával kapcsolatos – választói, befektetői, politikai-stratégiai (Jobbik!) – elvárásoknak, több szinten is koalíciókat kell teremtenie. A 263-ak egysége, vagyis koalíciója korántsem olyan magától értetődő, mint azt sokan feltételezik a kétharmados kormánytöbbségről. Minden kormány – még az ilyen rendkívüli mértékű felhatalmazással rendelkező is – kisebbségi kormány. Semmilyen parlamenti többség nem vehető adottnak, hiszen éppen kormányra kerülve bújnak igazán elő a párton belül is a politikai különbségek. Ráadásul még az sem biztos, hogy az adózás módjára, az egészségügybe bevonható magántőke mértékére vagy a külpolitikai stratégiára irányuló kérdésekben a törésvonalak feltétlenül ott húzódnak, ahol például a Fidesz és a KDNP elválik egymástól.
A koalícióteremtés következő szintjét jelentik azok a szakmai-érdekképviseleti szervezetek, amelyek külső, „szakmai” támogatása sem lesz automatikus, ahogy az elmúlt négy évben sem volt az. Nem részletezve most a külföldi szövetségesek megtalálását, a legfontosabb még magukra a választókra kitérni. Nemzeti konzultációk lesznek, folyamatos lesz a „népszavazási” hangulat, de ez – szerencsére – nem vezet majd bázisdemokráciához, a demokratikus elv radikalizálásához. Sok kérdést kapnak a választók a kormánytól, de nyilvánvaló, hogy a válaszok is adottak lesznek, mert ma is kettős elvárás érvényesül: legalább annyira szükséges a kormányzás és a választók közelebb hozása egymáshoz, mint az erős vezetés megteremtése. Ma minden reform elsődleges feltétele a kormányzás és a választók kormányzáshoz való viszonyának megváltoztatása, ezt jelenti a reformellenesség reformja.
A szerző a Political Capital ügyvezető igazgatója
