Mikor Orbán a “politikai inkorrektség” és a “jelző nélküli” demokrácia jogáért szólal fel, akkor valójában azért harcol, hogy ő maga mondhassa meg (éppen) mit tart demokráciának, és kik az aktuális bűnbakok. A korrektség, vagyis az emberi méltóság és a tények tisztelete még sosem akadályozta meg “a dolgok nevükön nevezését”. A problémák megoldása nem a korrektségen bukik el. Ékes példát szolgáltatott erre maga Orbán, amikor büszkén inkorrekt szónoklatában nem nevezett nevén néhány alapvető problémát.
Az egyik ilyen a korrupció.
Orbán “urizálást” emlegetett, ráadásul ezt a kifejezést is a “kommunista milliárdosoknak” tulajdonította. Valójában saját pártjának egyik alelnöke emlegette néhány héttel ezelőtt. Csakhogy, ami a kormánypárt csúcsain zajlik, az nem urizálás, hanem olyan új típusú korrupció, ami az orbáni hatalom kiszerelhetetlen jellegzetessége, táplálója, egyúttal egyik alapvető célja. Ezzel összefüggésben a miniszterelnök mélyen hallgatott Simicskáról is. A nyílt Orbán–Simicska párbaj a hatalom újraosztásáról szól. Holmi urizálásból nem fakadna ekkora feszültség.
Az országértékelőben sok volt a liberálisozás és a szocialistázás. Mintha a miniszterelnök még mindig az egykorvolt két és fél milliós MSZP-SZDSZ blokkal állna szemben. Érthető az üzenet, hogy az “elmúltnyolcév” térne vissza az összefogás-ellenzék hatalomra jutása révén, de mintha ez is tavalyi ritmus lenne. Orbán a néhai Bence György filozófusra hivatkozva mondta, hogy szerinte a liberálisok nagyon elfogadóak, csak a fasisztákkal szemben kérlelhetetlenek, más kérdés, hogy szerintük mindenki más fasiszta. Ha azonban visszafordítjuk ezt a tételt, a következő eredményt kapjuk: Orbán kérlelhetetlen a liberálisokkal és a kommunistákkal szemben, igaz, szerinte mindenki liberális és kommunista, aki őt bírálni meri.
Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Nem beszélt viszont Orbán a Jobbikról.
Ez lehetne valamiféle ravasz eljelentéktelenítési taktika része, csak hát nem az. Orbán ugyanis már 2009 őszén a Fidesz fő ellenfelének nevezte a Jobbikot. Akkor még vállalta a nyílt konfrontációt. Orbán centrális politikai erőtér koncepciójának lényege, hogy a nagy kormánypártnak két ellenzéke van, az egyik balról, a másik jobbról. Ez adja ki az egyensúlyt, ami most megbillenni látszik azzal, hogy a Jobbik támogatottsága sosem tapasztalt magasságba emelkedett. Lehet Orbán hallgatása mögött olyan megfontolás, hogy a Jobbik ellen nem frontálisan, hanem csellel kell küzdeni. Ám az is elképzelhető, hogy az ok egyszerűbb: ha nem tudsz okosat mondani valamiről, akkor inkább hallgass róla. Márpedig nagyon úgy néz ki, hogy az Orbán körüli agytröszt nem tudott mást kisütni az elmúlt hónapokban, mint újabb bűnbakokat. S könnyen lehet, hogy az inkorrekt témák most már nem a Jobbiktól hoznak, hanem a Jobbiknak visznek támogatást.
Amint az egy miniszterelnöki országértékeléstől elvárható, Orbán eredményeket is sorolt: szárnyaló növekedés, emelkedő foglalkoztatottság, a születések és a házasságok növekvő száma. Tervekről is beszélt: otthonteremtés, különféle életpályamodellek, új szakképzési rendszer, általános béremelés. Legfőképpen pedig arról szólt, hogy “a keményen dolgozó embereket” (David Cameron brit miniszterelnök idei választási szlogenjének szó szerinti koppintása) kell beengedni a polgári társadalomba. Merthogy a beszéd elején kiderült, a kormány mégiscsak árusítja a polgári Magyarország nevű politikai terméket.
A probléma valahol ott van, hogy a szegénység 2009 óta egyre növekedett.
A folyamat lefékeződése pedig egyelőre kizárólag a kormányzati statisztikákban mutatkozik. A szegénység már rég elérte azokat is, akiknek van munkájuk. Akiknek meg nincs vagy csak ritkán jut, azoknak tartós és mély szegénység, valamint kirekesztés jut osztályrészül. Tehát nagyjából az ellenkezője igaz annak, amit Orbán a beszédében felvázolt. A kormányfő emellett olyan gazdasági növekedést vizionált, amit majd a technológiai forradalom indít be. Ehhez képest ugyanez a miniszterelnök beszélt korábban arról, hogy 19. századi technológia alkalmazásával kellene tömegesen munkahelyeket teremteni. Olyan apróságokat már szinte ne is említsünk, hogy Orbán szerint hazánk hamarosan Közép-Európa éllovasává válik, holott egy éve még azt mondta: máris éllovasok vagyunk. Lassan azért el kellene dönteni.
A beszéd végén Orbán látszólag elébe ment egy súlyos politikai kérdésnek: a veszprémi időközi választásnak. “Sima vereségnek” nevezte. Ám azzal, hogy azt mondta, “talán nem harcolunk eléggé, de legalábbis nem harcolunk elég jól”, végső soron eltolta magától a problémát. Mert mit is jelent ez? Amit én csinálok, az rendben van, a baj az, hogy ti nem vagytok elég kemények. A 2002-es választás után Orbán szinte ugyanezt mondta egy interjúban: “A hiba nem ott volt, hogy konfrontatívak voltunk, hanem ott, hogy ügyesebben kellett volna védeni a döntéseinket.” Ám ez a fajta érvelés nem válasz arra, hogy nem csupán Veszprémben, hanem országosan is jelentősen megváltoztak az erőviszonyok október óta. Talán érdemes lenne a 2002-es Orbán-interjú egy másik mondatát is megfontolni: “Tehát szerintem inkább úgy tehető föl a kérdés – és így már jogosabbnak tűnik -, hogy azokon a területeken vállaltuk-e a konfrontációt, ahol kellett.”
Némedi Lajos, a Fidesz-KDNP jelöltje leadja szavazatát a veszprémi időközi választáson
Fotó: MTI/Nagy Lajos
Az majd nyilván az ellenzék leckéje lesz, hogy most akkor mi a viszonya egy olyan választási törvényhez, amelyet keményen támad ugyan, mégis használja.
Mi a viszonya a kiürített NERlamenthez, hogyan lehet ott, ha lehet, rendszerellenes ellenzékként megjelenni. S persze az is kérdés, hogy Kész Zoltán feltűnése nem tagolja-e tovább az eleve is töredezett ellenzéki bázist és szervezeteket. Amúgy is olyan nehéz eldönteni, hogy a demokratikus oldal baloldali vagy liberális legyen, s egyáltalán, hogyan kellene érteni e szavakat. Mindazonáltal, meg kell jegyezni, a választókat nem zavarta, hogy a pártok ott állnak Kész Zoltán mögött.
Mire azonban eljutnánk odáig, hogy most akkor az a tanulság Veszprémből, hogy civilt kell indítani, vagy az, hogy a pártok támogatására is szükség van, addigra küszöbön áll egy másféle választás. Egy olyan, ahol meccsben lesz a Jobbik is. Ha igaz, hogy a választók többsége mostanában a Fidesz ellen szeretne szavazni, s ezért olyan jelöltet választ, aki valóban esélyes a győzelemre a Fidesz ellen, akkor Tapolca a kihívó kilétéről dönthet. Ma ott tartunk, hogy a választók százezreinek gondolkodásában nem választja el fal a Jobbikot a többi párttól. Ez megroppantja a centrális erőtér koncepcióját, ami persze legyen Orbán gondja. Az viszont egész ország gondja lesz, ha a kihívó szerepébe a Jobbik kerül.
Jó reggelt, Orbán Viktor! Jó reggelt, Magyarország!
