Itt dolgozom évek óta, döntsék el, hogy ez túl nagy vagy nagyon pöffeszkedős hely-e!
– szegezte a költői kérdést Ókovács Szilveszter a köré zsúfolódó maroknyi újságírónak az aprócska, ablaktalan szobában, ahol elmondása szerint a főigazgatói teendőit intézi a munkanapok jelentős részében. A sarokban álló asztalkán egy tablet és laptop is hever, ez hivatott bizonyítani, hogy itt tényleg komoly munka folyik, akár évadok, költségvetések tervei születnek. Teátrális gesztusának a Pillangókisasszony valamelyik áriája ad nyomatékot a háttérből átszűrődve, merthogy a főigazgatói „irodát” egyetlen ajtó választja el a színpadi tértől, ott pedig épp Puccinit próbálnak. Már ez a felütés is jelzi, hogy hiába sikerült megőriznie vezetői székét a május végén lezárult, szokatlanul nyílt és heves versenyben, azért a kampányban elhangzottak olyan mondatok, amik mélyre mehettek nála.
A grandiózus és reprezentatív Székely Bertalan teremben való igazgatói pöffeszkedést például a pozícióra szintén bejelentkező Rost Andrea operaénekes tette szóvá, de rajta kívül is több pályázó éles kritikával illette Ókovács eddigi 12 éves vezetői működését. A szerda délelőtt megtartott, zárt körű sajtóbeszélgetés szerencsére már nem az operatörténeti relikviákkal dekorált sötét kis zugban, hanem a 19. századi festőről elnevezett egykori királyi fogadószalonban zajlott. Az elkövetkező két órában többször is szóba kerültek az Ókovács által igaztalannak tartott támadások, valamint az ezekről beszámoló cikkek, amelyek szerinte nemcsak a valóságtól esnek távol, de a magyar opera és kultúra ügyének is árthatnak, ráadásul házon belül fölöslegesen gerjesztik a feszültséget és a bizonytalanságot.
A főigazgató maradása azért is váltott ki heves reakciókat, mert a kiszivárgott értesülések alapján a Kulturális és Innovációs Minisztérium által felkért szakmai bizottságtól Ókovács pályázata mindössze két támogató szavazatot kapott, míg az egyik riválisa, Kesselyák Gergely karmester kilencet. Csák János miniszter végül mégis Ókovács mellett döntött a „művészeti szakmai beágyazottságot”, valamint „egy nagy szervezet vezetésében szerzett komoly tapasztalatot” emelve ki két fő szempontjaként. Ennek nyomán merült fel a kérdés, mit gondol Ókovács arról, hogy egy szakemberekből álló bizottság kvázi alkalmatlannak ítélte őt az Operaház vezetésére
Ez tényleg furcsa, olyan mintha azt mondanák tizenkét év után, hogy ebben a teremben nem égett a villany. Miközben végig égett. Nyilván minden bizottság olyan döntést hoz, amilyen tagokból áll. Máshogy nem is lehetne
– mondta, hangsúlyozva, hogy végső soron a miniszter joga eldönteni, kit nevez ki, és egyáltalán nem automatizmus, hogy az kapja a pozíciót, akit a bizottság javasol. Szerinte egy művészekből és szakszervezeti vezetőkből álló testület az intézményvezetés sok fontos kérdésére rá sem lát, ráadásul – mivel a pályázati kiírást a nemzetközi színtér felé is kinyitották – akár egy külföldi jogász is bejelentkezhetett volna a főigazgatói székért. „Nem tudom, hogy egy külföldi jogászon mit bírál el egy énekes vagy egy táncos. Tehát mindenféleképpen egy árnyaltabb és több körös megközelítésre van szükség.” Azért is furcsállta az eseményeket, mert az ősszel kiírt, ám később a miniszter által eltörölt igazgatói pályázaton még alkalmasnak találták a feladatra. „Közben csak karácsony telt el, ráadásul nagyon jó adventet zártunk, mégis az alatt válhattam valamiképp alkalmatlanná.” Ennek ellenére nem rója fel senkinek a történteket, hiszen a vélemény szabad – főleg a művészeti életben, ahol nem nagyon lehet egzakt módon mérni a teljesítményt. „Ők így gondolják, én meg másképp gondolom” – tette hozzá sommásan.
Ókovács szerint az Opera történetében amúgy példátlan és rendkívül káros is volt a pályázókra és a bizottsági tagokra helyezett „médianyomás”, mert innentől kezdve erősen kell majd keresni, hogy ki vállal egyáltalán ítészséget a következő pályázatra. Felidézte, hogy korábban ő is vett részt hasonló bizottságokban, de akkor nem voltak szivárogtatások, már csak a titoktartási szerződések aláírása miatt sem. Úgy véli, ez nem könnyíti meg a döntést, és a résztvevőknek sem jó, hiszen maguk a pályázók is jobb sorsot érdemelnének annál, minthogy a nyilvánosság színe előtt
fejbe legyenek kólintva, vagy véres homlokkal távozzanak.
Részben ezért találja szimpatikusnak az egyes nyugati operaházaknál bevett metódust, amikor vezetőváltás esetén már az igazgatói ciklus felénél megkeresik az utódot, akit szép csendben választanak ki szakmai ajánlások alapján a posztra. Olykor még saját irodát is kap házon belül, hogy ismerkedhessen a közeggel, és elő tudja készíteni a saját évadait, amelyek több éves munkát igényelnek. Így, amikor hivatalba lép, egyből a saját elképzeléseit valósíthatja meg, nem kötik annyira a korábbi vezetés átöröklött tervei, a végül ki nem választott jelöltek pedig inkognitóban maradhatnak, így talán nem élik meg vereségként a helyzetet.
Nem tud előszobázni
Ókovács azt mondja, nem lobbizott különösebben a pályázati időszak során, erre ideje sem lett volna.
Azért közben nekem van itt egy dolgom, ami az egész életemet föleszi. Nincs mellette még három másik állásom. Csak kapkodom a fejemet, mert ezek szerint más intézményeket könnyebb vezetni. Ezt nehéz. Ez éjjel-nappal megy. Én nem tudok előszobázni, a miniszter úr irodájában a kinevezés hetében voltam először. Azt se tudtam, hol található.
Azt amúgy természetesnek tartja és megérti, ha a többi jelentkező bírálja az általa vezetett Operát a pályamunkájában, hiszen valami helyzetértékelést ilyenkor adni kell, és egy 12 éves periódus után mégse írhatják azt, hogy csodásan működik az intézmény, és maguk sem tudnák jobban vezetni. Viszont, ami a bírálatok fölött van, az Ókovács szerint puszta „rózsaszín köd”: vagyis ki nem próbált, a valós gazdasági/művészi helyzethez nem feltétlenül igazodó elképzelések.
A legpikánsabb kihívó idén talán épp a szakmai bizottság által is támogatott Kesselyák Gergely volt, hiszen ő úgy nevezett be a versenybe, hogy 2016 februárja óta az Opera első karmestere volt. A döntés utáni hetekben érkezett a hír, hogy Ókovács felmondta Kesselyák határozatlan idejű szerződését, akárcsak a zenei főigazgató Kocsár Balázsét. Ókovács még most is bosszúsan hozta fel, hogy ezt a sajtóban sokan kirúgásként aposztrofálták, hiszen mindössze egy előre eltervezett koncepció végrehajtása kezdődött meg: már a pályázatában is leírta, és a meghallgatásán is elmondta, hogy a következő ciklusban új első karmestert szeretne. Kiemelte, hogy Ferencsik János 1973-as második ciklusa óta Kesselyák és Kocsár 7 és fél éve volt a leghosszabb periódus, amit zenei vezetőként bárki vitt az Operában.
Egy kérdésre a főigazgató azért elárulta azt is, hogy különösebben nem volt boldog Kesselyák indulásától, főleg, amikor kollégája olyanokat mondott, hogy a művészi elképzelés hiányzott az elmúlt öt évből, amit amúgy közösen csináltak végig.
Azt el tudom fogadni, hogy ő másképp lát dolgokat, csak azt nem értem, én miért ne léphetném meg azokat a döntéseimet, amik egy új ciklushoz kötődnek, és benne vannak a pályázatomban.
De mint mondta, nincs elüldözve Kesselyák sem, megbízása annyiban változik, hogy a harminc helyett nagyjából húsz előadást vezényel, emellett lesz egy rendezése, valamint első, Hazatérés című operáját is színre viszik a tervek szerint, ha másképp nem rendelkezik a szerző. Ókovács úgy véli, ez nem rossz pozíció.
Mozgásban maradni
A napokban be is jelentették, hogy a 28 éves Rajna Martin lesz az Opera új első karmestere. A Győri Filharmonikus Zenekart vezető, de a Bécsi Állami Operaházzal is kapcsolatban álló, Junior Prima díjas művészt hatalmas tehetségnek tartja Ókovács. A fiatalítás amúgy általános cél az új ciklusban, szeretnék a következő karmester-generációt kipróbálni. Így Rajna Martin mellett lehetőséget kap a bizonyításra Hontvári Gábor, Káli Gábor, Erdélyi Dániel, Hámori Máté, Thomas Kornél és Török Levente is, akik egytől egyig komoly darabokat dirigálhatnak.
A zenei vezetés fiatalítása egy dolog, a főigazgatói székben azonban Ókovács szerint felértékelődik a tapasztalat, főleg az ilyen bonyolult és nehéz időkben, amiket élünk.
Semmilyen szám nem ugyanaz, mint korábban volt, és nagy jelentősége van annak, ha valaki már tudja, ebből mit lehet megcsinálni. Aki nem próbálta, az nagyon nehezen tudná megoldani. Gondoljanak csak arra, hogyha valamelyik szerettüket olyan orvos műtené, aki ezt a műtétet még soha nem csinálta.
A következő ciklus mindenesetre nem a forradalmi víziók megvalósításáról fog szólni. Ókovács a legnagyobb kihívást jelenleg abban látja, hogyan tudják magukat a felszínen tartani. Tisztában van vele, hogy ez nem hangzik túl ambiciózus tervnek, pedig szerinte az eddigiek közül ez a legambiciózusabb. Az Opera állami támogatása az elmúlt két évtizedben ugyan nominálisan több mint a duplája lett – a 2002-es 6,4 milliárdról 14,5 milliárdra emelkedett –, de reálértékét tekintve ez nem növekedés, sőt, legalább tízszázalékos csökkenést jelent. Ehhez kell az Operának ötmilliárd forint saját bevételt kitermelnie. Az állami támogatás mértéke jelenleg arra elég, hogy a béreket és az egyéb járandóságokat kifizessék. A saját bevétel pedig az összes énekesi, karmesteri, tervezői honoráriumot, valamint díszletek és jelmezek anyagköltségeit fedezi, A mozgástér tehát nagyon jelentősen leszűkült, amit Ókovács egy alaposan végigvitt közúti metaforával érzékeltet.
„Persze nagyon szép a busz, ami minket visz, de üzemanyag egyre kevesebb van benne. Egyre ügyesebben kell a gázzal bánnunk, és olyan terepeket kell választanunk, ahol több a lejtő, lehet spórolni. Úgyhogy azt nem tudom most ígérni, hogy felmegyünk a Mont Blancra, de már az is jó, ha egyáltalán mozgásban tudunk maradni.”
Mi az, hogy világszínvonal?
A szűkülő mozgástér ellenére tízszázalékos keresetemelést jelentettek be augusztus elsejétől, a jelenlegi inflációs környezetben ugyanis ez már több mint indokolt volt. Azon viszont Ókovács is aggódik kicsit, hogy ezt nagyon nehéz lesz előteremteni, mivel nincs rá központi forrás, így saját maguknak kell kitermelniük a többletet. Ennek egyik módját a nyári előadások jelentik, amelyek fontosságáról az évadzáró gálán is próbálta meggyőzni az Opera dolgozóit. „Szerzünk több üzemanyagot, de nem apuci tankolókártyájával, hanem megdolgozunk érte” – összegzett Ókovács, bizonyítva, hogy a buszos hasonlatokon nincsen fék.
Az állami támogatás jelentős felemelését amúgy nem is feltétlenül tartaná indokolhatónak. „Mindannyian itt élünk. Én nem tudom jó szívvel azt mondani, hogy ha azonnal nem tesz le ide valaki még 14 milliárd forintot az Operaháznak, tehát nem emeli fel duplájára a támogatásunkat, akkor itt kő kövön nem marad. Mert ezt máshonnan kellene elvenni” – mondta, hozzátéve, hogy hiába a legnagyobb kulturális intézmény, nem akarná, hogy ilyen szinten kivételezzenek velük. Azt például nagy dolognak tartja, hogy egy-két kivételes támogatást leszámítva nem az adófizetők pénzéből turnéznak a világban, hanem a külföldi partner által finanszíroztatják a vendégszerepléseiket. Magyarán nem úgy mennek, hogy azt az előadást itthon már nem játsszák el.
Az utóbbi időben sokan vitáztak róla, hogy a Magyar Állami Operaház vajon milyen színvonalat képvisel a nemzetközi mezőnyben. Mikor ehhez a kérdéshez jutottunk, Ókovács hatásszünetet tartott, és büszke mosollyal konstatálta, hogy a szomszédban még mindig zajló próbán László Boldizsár épp kiénekelt egy magas C-t. „Nagyon jónak ítélem meg az Opera színvonalát. Az első felvonás végén, ha az a C megvan, mindenki örül.”
Majd arra hívta fel a figyelmet, hogy szerinte ezt is a pénzügyi realitások felől érdemes nézni. A sok tekintetben hasonló adottságú párizsi operaház költségvetése például hat–hétszerese a budapestinek. Szerinte ez nagyon durva különbség, és, ha valaki annak megy utána, hogy mi miért nem vagyunk világszínvonalúak, akkor benne először az merül fel, mi alapján méri a világszínvonalat.
Azért nem csak az határozza meg, hogy hányat énekelt itt Jonas Kaufmann. Ezer tényező van még. Mennyiből dolgoztok? Hány intézmény van még az országban vagy a városban? Hány címet pörgettek? És mi a filozófiája ennek az egésznek?
– sorolta, hozzátéve: magyarországi operaházként szerinte az is fontos küldetés, hogy a magyar karmestereket, a magyar muzsikusokat, a magyar társulatokat juttassák előnyhöz.
Még akkor se gondolkodna szívesen színtiszta nemzetközi sztárgárdában, ha lenne rá pénz, mert nálunk a budapesti Opera az egyetlen olyan hely, ahova egy magyar énekes a karriercsúcsát elképzelheti. Szerinte nagyon káros lenne, ha azt mondanák a művészeti növendékeknek, hogy hiába tanultak, de inkább ezt a kiváló torkú moldáv srácot szerződtetik fele annyiért, vagy nagyon sok pénzért megvennének egy amerikai szopránt. „Ez mit üzen lefele? Ezt nem lehet megcsinálni.” Szerinte tehát fontos belátni, hogy nem kizárólag a minőség számít, hanem az is, hogy közben a saját kultúránkat és nemzeti oktatási rendszerünket ne károsítsuk.
Biztos, hogy nekünk, a tízmilliós Magyarországnak azt kell kitűzni célul, hogy nálunk legyen a világ legjobb operaháza?
– gondolta tovább a kultúrstratégiai kérdést Ókovács, hozzáfűzve, ha esetleg autógyártásba kezdenénk, akkor sem biztos, hogy a BMW legyőzése lenne a reális és kívánatos cél. Szerinte van egy észszerű szint, ameddig érdemes elmenni az ambíciókkal, „utána viszont az egész kezd átbillenni egy fölösleges erőlködésbe”.
Az operaházak topligájában tehát nem vagyunk benne, és nem is lehetnénk, ám az európai másodvonalba – vagyis Barcelona, Madrid, Zürich, Frankfurt, esetleg Moszkva és Szentpétervár társaságába – akár megérkezhetnénk, de persze a mostani pénz ehhez nem elég. Ókovács megítélése szerint az operaelőadásaink színvonala legtöbbször a nagyon jó és a jó között ingadozik, viszont van, amiben valóban a világszínvonalat képviseljük:
- egyrészt a balettünk,
- másrészt az infrastruktúránk, a próbahelyeink, a gyártóüzemeink elhelyezkedése.
Borult a bili
A balettszakma és Ókovács Szilveszter kapcsolata azonban korántsem volt konfliktusoktól mentes. Győztes pályázatában a főigazgató többek között belterjesnek nevezte a hazai táncszakmát, amelynek világát szerinte „kéz kezet mos” alapon szövi át a szívességi háló. Ezen meglátásai mellett szerdán is kiállt, mert szerinte ez a helyzet.
A változás azt a szakmát kevésbé érte el, és vannak reflexek, amik nem változnak. (…) A Nemzeti Balettet 12 éve úgy visszük, hogy a magyar sajtóban egyetlen egy dicsérő jelző nem volt róla. Megérkezett Solymosi Tamás és az általa hozott külföldi tapasztalat, a kérlelhetetlen minőségpártiság pedig kiborította a bilit.
Ennek ellenére Ókovács azt mondja, a következő öt évben vagy inkább öt hónapban, lezárják a Magyar Táncművészeti Egyetemmel zajló vitát, amely az Opera és az egyetem viszonya körül robbant ki, részben ahhoz kapcsolódóan, hogy az Opera elindította a saját balettintézetét.
„Mi ott állunk a balettképzés elején és végén, tehát az operaszínpad bűbájával megfertőzött gyerekek tízéves korukban csekkoljanak be oda, és 19 évesen úgy jöjjenek ki hozzánk, hogy a közte lévő kilenc évben megmarad a kapcsolat. Nem felejtettük el a képző intézet fontosságát, úgy kell társulnunk, hogy ne uraljuk le a másikat. De az is fontos, hogy amikor a mi számunkra képzünk nem kis erőfeszítéssel, akkor a végén ne egy fekete dobozból pottyanjon ki valaki, hanem elmondhassuk, pontosan milyen típusú táncosra van szükség. Mert nem biztos, hogy mindig ugyanazt értjük alatta” – foglalta össze a problémát Ókovács, aki szerint jó példa az együttműködésre az SZFE és a Nemzeti Színház összeépülése. (Igaz, a Vidnyánszky-féle térfoglalás finoman szólva sem konszenzuálisan és konfliktusmentesen történt, ám Ókovács erre a felvetésre csak annyit felelt, hogy az SZFE mindig is törekedett bizonyos színházakkal együttműködni.) Sajnálja, hogy a gyümölcsöző intézményes együttműködésnek még itt nem találták meg az útját, és elismeri, hogy ebben neki is lehettek hibái, „de talán nem vagyok egyedül ezzel”.
Az Operához tartozó két másik játszóhely, az Erkel Színház és a nemrég elkészült Eiffel Műhelyház. Előbbire ugyan jó ideje ráférne a felújítás, de erre egyelőre reálisan nem lesz forrás, az Eiffelben azonban várhatóan meg tudják nyitni a színpadot, ha nem lesz nagyobb szabású támogatáscsökkenés vagy újabb energiaár-robbanás. Ez fontos lenne ahhoz, hogy a kortárs balett águk ne épüljön le.
Zárásképp Ókovács Szilveszter visszakanyarodott kicsit az intézményt ért támadásokhoz, és történelmi perspektívából arról elmélkedett, hogy az Operaház valahogy mindig is kilógott a sorból.
Az az intézmény vagyunk, ami egyedülállóan nagy, ezért hatalmas céltábla is. Ezt nekem meg kell értenem. A sajtóról nem mindig a rosszindulatot kell föltételeznem, hanem azt, hogy túl nagy a céltábla, túlzottan szeretik, óvják, féltik, sokat írnak róla. Emellett még azt szűrtem le magamban, hogy az sem mindig szimpatikus, aki nem kér soha semmit. Itt ez a helyzet. Mi egy önellátásra berendezkedett intézmény vagyunk, következésképp nem kérünk senkitől semmit. Megoldjuk, ellenben rengeteg díszletünk, jelmezünk, lámpánk, terünk, próbatermünk, miegyebünk van, és a kérések felénk számosak. Azokat nagyrészt teljesítjük is. Az ember azt hinné, hogy ettől korrektek lesznek vele szemben, de van egy ellenreakció is, amikor az van, hogy az irigységet növeled.
