Egy légy véletlenül beleesik egy vaníliás shake-be. Csapkod a szárnyaival, küzd erősen, végül sikerül kikecmeregnie belőle. Nem sokkal később beleesik egy csokis shake-be. Próbál ebből is kiszabadulni, de ezúttal nem sikerül neki, elpusztul. Mi ebből a tanulság?
Mi?
Szörnyű következményei lehetnek ha „kétshake-be” esünk.
Ó. Szereti a szóvicceket, ugye? A neten látható előadásaiban is gyakran él velük, és most a beszélgetésünket is egy szóviccel kezdte.
Nagyon szeretem.
Nem érzi egy kicsit boomeresnek? Eléggé trendi az ilyesmi 2023-ban?
Nem figyelem, hogy ez most cool vagy sem. A gyerekeim és a környezetem szerint egyébként túlzásba viszem, de abszolút tudatosan élek a szóviccekkel.
Amennyiben?
Minden helyzetben próbálok fókuszálni arra, hogy az adott szituációban rejlő pozitívumokat, a dolgok vidám oldalát emeljem ki. Különösen gyakran használom a szóvicceket a legfeszültebb pillanatokban, a legsúlyosabb döntések meghozatalakor. Bennem nagyon erősen megmaradt a gyermeki kreativitás: merek hibázni, merek bátornak lenni, merek hülyéskedni is.
Lassan eléri a nyugdíjkorhatárt, ám a személyét körüllengő legenda szerint már 40 évesen nyugdíjba vonult. Ez viszont csak abban az értelemben igaz, hogy 40 éves korától nem dolgozik sem alkalmazottként, sem cégvezetőként. Tényleg úgy él, mint egy nyugdíjas?
Abban az értelemben igen, hogy megengedhetem magamnak a luxust: azt csinálom, amit szeretek, és azokkal, akiket szeretek. Ha dolgozom is, csupa olyasmivel foglalkozom, ami egyúttal a hobbim is. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek az életében egyensúlyba került az adok és a kapok. Fiatalon rengeteget kaptam az élettől, azt a sok jót próbálom visszaadni most már huszonhárom éve. Az életet egy szolgálatnak fogom fel.
Egyik előadásában úgy fogalmazott, pusztán a szerencsének köszönhető, hogy nem 1930-ban született Dél-Szudánban, akkor ugyanis nem futhatott volna be ilyen sikeres pályát. Pontosan mit köszönhet annak a szerencsének, hogy 1960-ban született Budapesten?
Azt, hogy a húszas éveim végén ott lehettem, ahol az évszázad egyik legnagyobb és legfontosabb változása történt. A tudás megszerzése az én felelősségem – egy budai értelmiségi családból érkezve ez talán el is várható –, de az már a szerencse dolga, hogy az élet kínál-e lehetőségeket vagy sem. Nekem kínált, és én ezeket megragadhattam. Az, hogy reputációm lett a befektetési banki szférában, egyrészt a saját képességeimnek köszönhető, de legalább ilyen fontos volt, hogy a rendszerváltozás után Európa nyugati felén még kuriózumnak számított, hogy olyan emberek érkeznek a keleti régióból, akik értik a pénzügyi világot. Ma ez már természetes, harminc évvel ezelőtt nem volt az. Engem tudatosan felkaroltak.
Sokszor nevezik önt filantrópnak. Elfogadja ezt a titulust?
Igen.
Nem zavarja, hogy ez a szó sokat erodálódott az elmúlt években? Sokan azért bírálják a filantrópokat, mert a támogatásukért cserébe értékalapú elvárásokat fogalmaznak meg. Ön is támaszt követelményeket a támogatásáért cserébe?
Abszolút, szerintem ugyanis ez így helyes.
Egyrészt azt gondolom, hogy amikor odaállok egy ügy mellé, akkor a saját brandemet helyezem egy másik brand mellé. A kettőnek muszáj passzolnia. Ha a támogatott szempontjából én nem vagyok elég jó, akkor csak rontom az ő brandjét, ha ő nem elég jó hozzám, akkor az én reputációm sérül. Egy brand hitelességét felépíteni nagyon komoly munka, elrontani viszont nagyon könnyű.
Az ön értelmezésében hogyan lehet valaki jó filantróp?
Meg kell tanulnia jól, profi módon segíteni. Bizonyos célcsoportoknál a rosszul segítés többet árthat, mintha egyáltalán nem segítünk. Ha a segítés arról szól, hogy én mit szeretnék, akkor az egész önzőségbe fordul. Csak úgy szabad és érdemes segíteni, ha azt a másik valós igényeihez igazítjuk. Mondok egy példát. A Mosoly Alapítvánnyal hosszú éveken át vittünk sérült gyerekeket a párizsi Euro Disneylandbe. Aki cisztás fibrózisban szenvedett, azzal jót tettünk. Akiről tudtuk, hogy előbb-utóbb meg fog vakulni, azzal jót tettünk. Olyan élményt adhattunk nekik, amikre később talán már nem lett volna esélyük. Annak az egészséges gyereknek viszont, aki nevelőotthonban nőtt fel, nem ezzel a programmal tudtunk igazán segíteni, neki más élményekre volt szüksége. A jól segítés technikájáról nem kell feltétlenül mindent elsajátítanom, de folyamatosan kérdeznem kell a profiktól.
Önt idézem: „az állam és a politika ma már nem hiteles brand.” Ezt hogy érti?
A hitelesség számomra azt jelenti, hogy valami őszinte, transzparens és világos értékeket követ. Egyértelműek a prioritások, tisztában vagyunk vele, hogy mi írhat fölül mit – és miért. Na, ezt nem látom én ma a politika világában. Nemcsak Magyarországon, de sok más helyen is ma a hatalom megszerzése és megtartása az egyes számú prioritás, ez pedig számomra nem érték. Nincs vele dolgom.
Ezért tartotta magát távol mindig a pártpolitikától?
Ez volt a fő oka, a másik pedig, hogy 30 évig éltem együtt a fantasztikus feleségemmel – őt sajnos 2018-ban egy daganatos betegség miatt elveszítettem –, aki a legelején közölte velem, hogyha belépek a politikai térbe, elválik tőlem.
Valójában esélyem sem lett volna politikussá válni, mert nem tudok hazudni. Ha hazudni próbálok, azonnal vérvörös lesz a fejem. Inkább nem is próbálkoztam.
Egyszer mégis hírbe hozták a politikával. Még 2013-ban lett hír a jobboldali sajtóban abból, hogy ön 2008-ban állítólag szívesen támogatta volna az akkor még mozgalomként működő, később párttá alakuló LMP-t azzal a feltétellel, ha Schiffer András a háttérbe vonul. Igaz, ezt akkor maga Schiffer is cáfolta, ám ön soha nem reagált erre a vádra.
Akkor most elmondom, mi történt. Simor András egykori jegybankelnök barátomnak a fia is ott volt az LMP zászlóbontásánál, és ő kért meg arra, hogy véleményezzem a párt gazdasági programját. Megtettem, de arról szó sem volt, hogy anyagi támogatást nyújtanék az LMP-nek. Annyit elmondtam, hogy nem tartom jó ötletnek a párt kollektív vezetését, mert Schiffer Andrást egy olyan személyiségnek látom, aki, ha lát egy mikrofont, azonnal beleharap. Szó szerint így fogalmaztam. Még hozzátettem, hogy olyan személyes ambíciókat érzékelek benne, amelyek idővel szétverhetik a pártot. Megkérdezték, hogy hajlandó lennék-e ezt személyesen is elmondani Schiffer Andrásnak? Na, itt hibáztam, mert rábólintottam. Volt egy találkozónk, ahol elmondtam Schiffernek a véleményemet. Soha nem volt szándékomban támogatni az LMP-t, így Schiffer személyével kapcsolatban sem fogalmaztam meg feltételeket. Ennyi a történet. Persze ebben is lehet pozitívumot találni.
Éspedig?
Megerősítette azt a belső motivációt, hogy maradjak jó távol a pártpolitikától. Előtte sem kacérkodtam vele, de azóta igyekszem még távolabb tartani magam tőle.
És ezért tartotta távol a politikusokat a Bátor Tábortól és a Mosoly Alapítványtól is?
Nincs ott semmi keresnivalójuk.
A napokban jelentették be, hogy több mint két évtized után megválik a Bátor Tábor Alapítvány kuratóriumi elnöki tisztségétől. Miért döntött így?
Egy folyamatnak értünk most a végére, tavaly év elején határoztam el, hogy átadom másnak a Bátor Tábor vezetését. Az egyik oka az, hogy megtanultam az életem során, mennyire fontos dolog az elengedés. Azt is, hogy ez az elengedés a megfelelő pillanatban történjen. Ezt a pillanatot pedig elő lehet készíteni. Ezért próbáltam meg úgy felépíteni a szervezetet, hogy akkor is sikeres legyen, és jó irányba menjen tovább, ha én kiszállok. Hogy ne legyen szükség a személyes részvételemre. A Bátor Tábor vezetésébe az elmúlt évtizedekben csak olyan képviselői kerülhettek be az üzleti és a civil világnak, akik garanciát jelentenek az alapítvány szellemiségének, kultúrájának a továbbvitelére. A Bátor Tábor pont olyan profin működik, mint egy csúcscég, csak nem profitban méri a sikert, hanem abban: hány gyereknek sikerült megváltoztatni az életét.
Politikus továbbra sem lesz a Bátor Tábor kuratóriumában, de olyan üzletemberek veszik át az irányítást – Hermann Kamilla, a Jellinek-féle Indotek Gorup kisebbségi tulajdonosa lesz a kuratóriumi elnök, és Báthory Balázs, a Market Zrt. vezérigazgató-helyettese lesz az alelnök –, akik jó kapcsolatot ápolnak a politikával. Megnyugvással vagy aggodalommal tölti el, hogy az alapítvány új vezetői olyan cégeket képviselnek, amelyek nyilvánvalóan kötődnek a NER-hez?
Minden szempontból nyugodt vagyok. Egyrészt a Bátor Tábornak az egyik fontos jellemzője, hogy politikamentes, a rendezvényeinkre nem hívunk meg politikusokat, soha nem fogadunk el állami támogatást, nem veszünk részt állami pályázatokon – magánforrásokból működünk. Az persze elképzelhető, hogy olyan vállalatok is támogatják az alapítványt, amelyek sikerében az állami megbízások is szerepet játszanak.
Ha az alapján szelektálnánk a támogató cégek között, hogy ne kötődjenek a NER-hez, hogy se megrendelőként, se beszállítóként, se partnereként ne legyenek kapcsolatban az állammal, azzal a Bátor Tábor működtetését kockáztatnánk. Ezért nem is ez a fő kritérium, hanem az, hogy a támogató cégek filozófiája, értékrendje és az ezeket képviselő üzletemberek személyisége passzoljon a Bátor Táborhoz.
A két új vezető – Hermann Kamilla és Báthory Balázs – már a NER-rendszer kiépülése előtt jórészt a magánvagyonukból támogatták az alapítványt, és tagjai voltak a kuratóriumnak, hosszú évek munkájával igazolták, mennyire elkötelezettek a sérült gyermekek segítésében. Tökéletes vezetői lesznek a Bátor Tábornak.
Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a sikert igazából csak befelé lehet megélni. Ha így is van, a siker teljes megéléséhez nem tartozik hozzá a külső visszaigazolás is? Hogy másoktól is kapjunk visszajelzést, jó úton járunk?
Fiatalkorban ez még elképesztően fontos. Amikor még ég bennünk a bizonyítási vágy és kényszer. De negyvenen túl, amikor már a belső béke megteremtése a legfontosabb, legfeljebb kihívásként tekintek az elérendő célokra, és persze szívesen meghallgatom néhány, számomra fontos ember véleményét. Az biztos, hogy az olyan típusú külső visszaigazolások nem érdekelnek, hogy mennyi pénzt gyűjtöttem, mekkora hatalmat értem el az életben.
Ez a típusú belső béke aligha érhető el huszonévesen.
Valóban, ezt csak egy bizonyos életkor hozhatja el. A buddhisták azt állítják, hogy 35–40 éves koráig az ember az előző életét éli. Ha nem vagy buddhista, akkor azt mondhatod: fiatalon a megfelelési kényszeréletedet éled. Ki kell engedni a gőzt. Most, 63 évesen, ha kimegyek a szüleim vagy a feleségem sírjához, kacsintok rájuk egyet, mert azt érzem, kihoztam magamból a maximumot. Kijött belőlem mindaz, amit egykor belém láttak. Szóval a belső békéhez hozzátartozik, hogy már nem kell kifelé bizonyítanod.
És a három gyermekének mennyire kell? Többször is említette, hogy nem adott vagyont a kezükbe – pedig megtehette volna –, csupán azt a lehetőséget biztosította számukra, hogy tanuljanak, és maguk építsék fel a saját életüket. Bejött ez a filozófia?
Abszolút. Mindhárman megtalálták a saját útjukat.
És, ha bármelyiküknek nem sikerült volna? Hátradől és nézi?
Akkor biztosan finomítok az álláspontomon, és segítek annyit, amennyi szükséges. Ha például bármelyikük egy olyan szakmát választott volna, amit nagyon szeret ugyan, de nem lehet belőle tisztességesen megélni, nem figyeltem volna tétlenül a küszködését.
Mindhárman sikeresek lettek, és külföldön élnek. Nem érzi úgy, hogy idehaza kellene kibontakoztatniuk a tehetségüket?
Egyáltalán nem. A legfiatalabb generáció tagjainak az identifikációjában már nem a nemzeti hovatartozás az első.
Ezt nem tartja problémának?
Kifejezetten jónak tartom. Mindhárom gyermekem elsősorban európainak vallja magát, ahogy én is annak tartom magam.
Hova sorolódik a magyar identitás?
Ehhez azt kéne megválaszolni, hogy mit jelent magyarnak lenni. Csakhogy erre végtelen sok definíció létezik, és addig nem lehet állást foglalni a kérdésben, amíg magát a fogalmat nem tisztáztuk. Az, aki Magyarországon született, de egyéves korában kikerült Ausztráliába, és az elmúlt ötven évet ott élte le – ő most magyar vagy nem magyar? És aki Afrikában született, fekete bőrű, de ideköltöztek a szülei, és énekli a magyar Himnuszt, miközben muzulmán – ő most magyar vagy nem magyar. Tele vagyunk definiálatlan fogalmakkal. Például ki a keresztény? Az, aki hétfőtől szombatig lop, aztán vasárnap elmegy a templomba, vagy az a keresztény, aki nem jár templomba, de keresztényi értékrend szerint él hétfőtől vasárnapig?
A politika kihasználja ezeknek a fogalmaknak a meghatározatlanságát, és emberek tömegeit mozgósítja egy hamis értelmezésre hivatkozva.
Markáns véleménye van az általános műveltségről is, amit ön szerint alaposan át kéne írni. Másrészt gyakran emlegeti, hogy a digitális és a fenntarthatósági forradalom korszakát éljük. Nem az következik ebből, hogy az általános műveltség fogalmát és tartalmát naponta kéne átírnunk?
Elég lenne egyszer alaposan átírni, hogy rögzítsük, milyen alapismeretek tartoznak hozzá a 21. századi életünkhöz. Viszont nem az általános műveltség fogalmát tartom meghatározó dolognak, hanem azt, hogy hosszú távon mire építjük a tudásunkat. Clayton Christensen szerint háromfajta tudás létezik: az egyik az erőforrástudás, a második a folyamattudás, a harmadik a prioritástudás. Az erőforrástudás része, hogy bemagoljuk Batsányi János életrajzát, megtanulunk teniszezni, fizikapéldát megoldani, vaktérképet kitölteni. Erre fókuszálnak a magyar iskolák, a szülők, a politika. A prioritástudás a döntés képességéről szól, annak a rutinnak a kialakításáról, amelynek segítségével képessé válok döntéseket hozni bármilyen szituációban. A 21. század azonban a folyamattudásról szól: vagyis hogyan tudom összekötni az erőforrástudásomat a prioritástudásommal, amiből képes lehetek új dolgokat létrehozni, kreatív módon alkotni. Ebben benne van a hibázás lehetősége és az együttműködés képessége is, a magyar társadalom viszont túlzottan az erőforrástudásra összpontosít. Csakhogy a modern gazdaság nem ezt igényli.
Hanem?
Közép és hosszú távon a tudásalapú gazdaságban teremtődnek majd új munkahelyek. A tudásalapú gazdaság felnőtt embereket igényel, olyanokat, akik a saját kreativitásukat, érzelmi intelligenciájukat is hajlandók aktivizálni. A kizárólag az erőforrástudásra építő munkásokat idővel kiszorítja a mesterséges intelligencia, helyüket átveszik a robotok.
Visszatérve a nyugdíjas évekhez, valójában ma is egy csomó startup-vállalkozást menedzsel. Pontosan hányat?
Tízben vagyok tulajdonos.
Ebből hány működik Magyarországon?
Egy sem. Hét Amerikában, egy Angliában, kettő Szlovákiában.
Idehaza miért nincs egy sem?
Két dolog miatt. Egyrészt nálunk egyszerűen nem működik eléggé a hibázás kultúrája: idehaza általában másban keresik a hibát, nem néznek szembe a tévedésekkel, így aztán nem is képesek tanulni belőlük. Nagyon hiányolom ezt a kultúrát. Másrészt nehéz mit kezdenem a hazai, befelé forduló szemlélettel is: a Hegyeshalom és Záhony közötti, leszegett fejjel való gondolkodással nem könnyű sikeres startupokat felépíteni. Természetesen akadnak kivételek, de velem – a kapcsolatrendszeremen keresztül – nagyon izgalmas lehetőségek jöttek szembe külföldön.
Mennyi időt vesznek el a nyugdíjas életéből a startupok?
Nem sokat. A legtöbb időt az veszi el, hogy folyamatosan képben kell lennem, miként változik a világ. Minden nap el kell olvasnom a Financial Timest, ismernem kell a tőzsde és a tudomány friss híreit, tudnom kell, mi zajlik a kultúra világában. Ez napi többórás elfoglaltságot jelent. Szóval egy nagyon aktív, nagyon intenzív nyugdíjas életet élek.
Két év múlva tényleg eléri az öregségi nyugdíjkorhatárt. Számíthat majd nyugdíjra?
Ezt még nem tudom, de Angliából már most is kapok nyugdíjat az ott ledolgozott éveim után.
Akkor mégsem túlzás, hogy már most is nyugdíjas.
Nem. Csak az életformám tér el egy kicsit egy átlagnyugdíjasétól. Most egy kicsit pihenek, de utána – azt remélem – még sokáig alkothatok, sok izgalmas dologban vehetek részt.
